.

BERLIN ESZIK

Berlin, május

Jancsi és Juliska meséjét nyilvánvalóan Berlinben gondolták ki — de egy hete, mióta Berlinben vagyok, azt kell hinnem, hogy a két főalakot mégis idegennek képzeli a mese. A ma­gam részéről szinte hajlandó vagyok feltételezni, hogy a Jan­csi nevű hős jellemének fellépésében direkte rám gondolt a szerző, aki Molnár Ferenc „Éhes város"-ából érkeztem ide, a német erdőkön keresztül, papámnak és mamámnak nem lé­vén elég pénze hozzám — s most Berlin, a vasorrú bába, be­csalogat a konyhájába és kalácsot süt belőlem.

Kedves Budapest papamama, tudod-e, hogy itt a házak kalácsból vannak? Eleinte azt hittem, hogy csak tréfálnak, de aztán beleharaptam — hát, bizonisten. Már a Bâdeker is meg­lepett különös és ismeretlen pátoszával, amihez hasonlót csak Petőfi hazafias költeményeiben találtam eddig. „Berlin főutcája" — így szól Bâdeker — a Fridrichstrasse: ez a ragyogó, pompás sugárút, mely büszke ormaival s tündöklő sör- és ét­kezdepalotáival (sic!) hirdeti a diadalmas német szellem röptét. S hasonló lángbetűkkel versel tovább a Bâdeker, har­minc oldalon keresztül hirdetve egy költő izzó szenvedélyé­vel s büszke entuziazmusával, hogy a Potsdamer Strassén szintén harminc étkezdepalotája van Berlinnek, Patzenhoffer sörrel vagy a nélkül s a különböző sugárutakon, hallali-hé hallali-hó, még vagy kilencszáz falatozópalota emeleti helyi­ségekkel, Bockvursttal vagy anélkül, s hogy hajh Wotan s ti Nibelungok mind, még vagy négyszáz étkezőautomata-palo­ta, különböző salátákkal, vagy anélkül, s hogy heil Dir im

Siegerkranz, itt vannak a 10 pfenniges kávéház-paloták, me­leg ételekkel vagy anélkül, s hogy az Unter den Lindenen Aschingernek magának tizenkét Kartoffelpuffer-palotája, há­rom saláta-palotája, négy Malz-, Bráu-palotája és öt-hat virs­li-palotája van, setét sörökkel, wer will des Stromes Hüters seyn?

Mindez könnyekig indított, csak a „palota" kifejezést ta­láltam kissé túlzottnak, de be kellett látnom, hogy a Bâdeker nem hazudik. Ellentétben a német szerelemmel, mely Schil­ler lak- és címjegyzéke szerint egy kis kunyhóban is nagyon megfelelő terjedelmű albérletet talál: a német étvágy igazán palotákban, sőt várkastélyokban és erődítményekben lakik, egy fedél alatt a német szomjúsággal, salátával vagy anélkül. Ó, mondd, mi az a pompás épület ott? — kérdeztem útitársa­mat a körúton — gótíves ablakaival és oszlopaival s portiku-szával, mely a hellén architektura legszebb napjaira emlé­keztet? A császár büszke csarnoka ez ugyebár, mely régi har­cok dicsőségét hirdeti? Vagy diadalkapu ez, ugyebár, melyet a művészetek halhatatlan eszméjének építettek? Vagy a né­met dalcsarnok ez, a nagy opera, hol Wagner félelmes ak­kordjai hömpölyögnek? Vagy a nagy múzeum ez, s amott a kristályablakok mögött aranymívű régiségek és nagyszerű rit­kaságok rémlenek, ugye, száz birodalom drágasága és kin­cse? Vagy, ha nem csalódom, a berlini könyvtár ez ugye, ez a kastély, s az a sárga dolog ott Schopenhauer összes művei, bőrkötésben? De nem, valld be, ez az igazságügyi palota? Vagy talán mégis a német parlamenttel állok szemben, hol milliók sorsát intézik, s azok az ezüst urnák ott az emeleti ablakok­ban császári pecséteket őriznek?

— Ne képzelődj — felelt útitársam szelíden —, nézd meg inkább a feliratokat. Ez a házacska itt az Aschinger-féle vendéglő. Itt lent a bejárat az automatába: tíz pfenniget bedobsz, kapsz halas kenyeret vagy salátát, vagy sonkás zsemlyét, ahogy tetszik. Ott bedobsz tíz pfenniget, és alája tartasz egy poharat: kapsz olyan sört, amilyent csak akarsz. Az a sárga ott az emeleten kelettengeri rák, halászmártással: — ezért hat­van pfenniget fizetsz, kapsz hozzá kenyeret és virslit — a virslit ott kapod a két ióni oszlop alatt, a diadalív tövében, megnyomsz egy gombot, végigmész az ívlámpák között — ott az emelvényen fehér ruhás leányok várnak rád, azok nyújt­ják feléd a bécsi szeletet krumplisalátával. Szalámis kenye­ret uborkával nem akarsz enni? Akkor menj be ebbe a dísz­terembe, ott azon a kis aranytrónuson, bedobsz 15 pfenniget, alul kijön a szalámi. Ott az erkélyen, a baldachin alatt, áll­nak sorba a kávéautomaták, azokat is nyomd meg. Emitt a kristályfolyosón másféle kenyérkék is vannak. Az a zöld ott ráksaláta, vörösrépával. Ez a lila itt, kék pettyekkel, marha­nyelv. Az a vörös és arany és sárgáspiros kis halmaz ott a bársonytokban, amit elég naivul női fülbevalónak és nyak­láncnak néztél és tízezer márkáért meg is akartad venni a fe­leséged részére: az egy kedves kis ökörszájsaláta kolbásszal, szardellagyűrű is van rajta. Ára 20 pfennig. Van lazac is, azt itt szembe kapni, az ötödik emeleten, abban a toronyban, ahol az a két nimfa ül, hárfával. Dobj be 10 pfenniget, egy lift felvisz, és egyenesen beleültet egy tál salátába. A liftbe bele van számítva a kenyér és egy stucni kulmbacher.

Többet is akartok tudni? Ebben a házban még két ven­déglő van, az emeleten egy Schultheisz és néhány szerény kis Bráuerei. Menj ki a házból, de meg ne éhezz valahogy, ott a sarkon a csemegekereskedés, két automatával. Ja a postán van dolgod. Ne félj, a levélszortírozó hivatal rácsára rá van ír­va: „Speisesaal nebenan", majd csak útbaigazít valaki. Ab­

ban az automatában levest is lehet kapni 10 pfennigért, fo­lyékony levest és folyékony húst és folyékony túrós csuszát, tepertővel. Csak nem ebédeltél már? Igen? Na akkor még van egy teljes órád a vacsoráig, talán menjünk be egy moziba. Nem tart soká egy kép: a lámpák kigyúlnak és pesti jó isme­rősünk, a tálcás fiú, közeledik már, az uzsonnával. Nagyon derék kis uzsonna: ejnye, ejnye. Sajtos és sonkás kenyér, csá­szárhús és másféle húsok, salátával. Te naiv ember, most ugye megijedtél, hogy a következő képet sör nélkül fogod vé­gignézni — hát idenézz, előtted, a padon, kis kerek nyílás: ebbe lehet beleilleszteni a sörös kriglit, már hozzák is. Ha nincs szalvétád, törüld be a szád a mozi-lepedó'be.

Kicsit kábultan kerülök ki az utcára. Egy ember jön szem­be, és banánt kínál: kezem gépiesen nyúl a tíz pfennigért és önkéntelenül a szájába akarom tenni, egy pillanatra összeté­vesztettem az automata nyílásával. Berlin mindent automa­tával intéz el: automatából kap az ember levest, húst, tésztát, szivart, bélyeget, levelezőlapot, gyümölcsöt. És mindent 10 pfennigért. Lélegzetet is. Tíz pfennigért viszik ki az embert a Tiergartenba, ott lehet venni lélegzetet — bent a városban erre nem igen nyílik alkalom, részint kevés ideje van az em­bernek, részint pedig ha levegó'beszívási célzattal kinyitod a szájad, ezt a mozdulatot feltétlenül félreértik és egy adag sa­látát tesznek beléje, Bock-vursttal, a hozzávaló sört esetleg zsebedbe öntik, á tíz pfennig. A Tiergartenban aránylag sza­bad vagy. Hogy mi a Tiergarten? A Tiergarten, mint most már tudom, de azelőtt nem tudtam, az a berlini liget, ahol én egy urat megkérdeztem: „Ich bitte, wo komme ich hier zur Tier-garten?" mert nagyon szerettem volna állatokat látni, mire ő egy széles mozdulattal végigmutatott sétáló honfitársain, amint a Lindenről özönlöttek, és válaszolt: „Na ja, Sie sind ja hier." Berlinben az igazi állatkertet szűkebben „zoologischer Gar-ten"-nak nevezik, az „állatkert" tágabb értelemben arra a nagy ligetterületre vonatkozik, ahová Berlin lakossága kisétál ebéd után.

Ebéd után, mondja ön. Ezt az időpontot Berlinben nagyon nehéz megállapítani. Tizenkettőkor érkeztem ide, és az al­kalmazott, aki elvette a vasúti jegyemet, így köszöntött: „Mahlzeit", ami magyarul annyit tesz: „Ebédidő". Ezt a kö­szönésformát egész délután ötig használják azok, akikkel érintkeztem. Berlinben öt órán keresztül figyelmezteti egyik ember a másikat, hogy egyék ebédet, úgy látszik, attól való félelmében, hogy szórakozottságában őt eszi meg. „Ebédidő" mondják egymásnak komor figyelmeztetéssel — mert ugye­bár, mi az, hogy jó napot vagy jó estét? Ennek semmi értel­me nincs, így magában — míg ellenben ebbe, hogy „ebéd­idő", úgyis benne van hogy jó nap, vagy jó este.

Ezzel zárom is soraimat, kedves Budapest papám és kí­vánok neked, aszerint, amint levelem érkezik, pálinkás jó ebédidőt vagy uzsonnaidőt, vagy vacsoraidőt, salátával. A tíz pfenniget utánvéttel küldöm.

Az Újság, 1912. május 19.