BUDAPEST KARÁCSONYA 1913-BAN

Az éccakai órákban egyedül maradtam a szerkesztőség kilen­cedik emeletén, ahol a hangulat-alosztály b, 23. szakbeosz­tása dolgozik a villamoserőre berendezett új hangulatkeltő-gépek segítségével. Beültem a hangulat-székbe és a „Kará­csony"-lemezt betettem a korongba - Csaragov illat-szimfó­niáját játszattam el az orromba, a nagyszerű illatinstrumen­tumon, amit a szerkesztőség rendelkezésünkre bocsátott.

Azonnal kész volt a hangulat.

„Karácsony — ötven évvel ezelőtt, ezerkilencszáztizen­háromban, Budapesten."

Ó, régi, ódon emlékek!

Felvillant lelki szemeim előtt nagyapám arca, aki szintén író volt, mint ahogy most már csak kevesen emlékeznek rá, és talán ezen a napon szintén a szerkesztőségben dolgozott, és törte a fejét, hogy miről írjon. Bezzeg nekem könnyebb — és általában, bezzeg könnyebb nekünk, mai újságíróknak, akiknek, ha téma kell, csak bedobják a gépbe a téma-lemezt — ha hangulatosan kell megírni, működésbe hozzák a hangulat-és illatgépet és a filmen megjelennek a megfelelő hangulatok.

Másképpen volt ez kilencszáztizenháromban, ötven év­vel ezelőtt. Az írók kényelmetlen bőrszékekben ülve törhették a fejüket, mivel tegyék színessé, plasztikussá a tárgyat, amit előzőleg nagy kínok között kigondoltak.

Karácsony — ötven évvel ezelőtt!

Képzeljük el Budapestet, abban az időben.

Az ódon ívlámpák pislákoló fénye alatt feküsznek a há­rom-négy emeletes házacskák. A mai Szabadság boulevard —

akkor Andrássy útja — véges-végig ilyen házak között húzó­dik — de meddig? A mai Szabadság-városig, ahol akkor kiépí­tetlen telkek között százados tölgyek hirdették az akkori Buda­pest határát, és amit az egykorú följegyzések Városligetnek neveznek. Valóban, akkor a Városliget már külvárosnak szá­mított. Irodalomváros, Zeneboulevard és Aeroplan-város mint külön községek, Pécel, Kispest, Rákosszentmihály néven hú­zódnak meg a mezők közt.

A terméskővel borított utakon, képzeljük el, hogy dübö­rögnek végig a kocsik — a taxik, ahogy azt Thurn Taxis gróf­ról, e jármű feltalálójáról elnevezték — melyeket élő lovak vontatnak keservesen, megrakodva nőkkel és férfiakkal, cso­magokkal, amiket kicsinyeiknek visznek karácsonyi ajándé­kul... A nők, e kor sajátos divatja szerint, hatméteres kala­pokban és testhez álló ún. tangó vagy tungó -szoknyában. A férfiak pedig, rettenetes és hihetetlen, mind egyformák — szür­ke és fekete posztócsövekben feszengnek a kocsik kényel­metlen ülésein. Hol vannak még a ragyogó selyem és bársony férfiruhák, amik a mi testünk formáit díszítik?

A kocsik, benzin hajtott autók és vasléceken zakatoló om­nibuszok közt hajtanak le a Duna-partra. Ott, ahol a mai Du­na alatti villámgépállomás palotája áll, akkor egy komor, gótíves épület magánoskodik... Parlamentnek hívták akkor, a régi idők sajátos nyelvén, de tulajdonképpen, mint a kuta­tások kimutatták, honvédlaktanya volt részint, részint zene­akadémia. Ma egy kis muzeum áll a helyén, ahol a pincében talált ócska Mannlicher fegyvereket és szuronyokat muto­gatnak...

Ódon, régi idők emlékei...

Az utcákon, még karácsony szent ünnepén is, nyilváno­san folynak a kivégzések. Villamos erőre berendezett gépek szolgálnak erre a célra, melyeken elöl, egy kis üvegkalická­ban ül a hóhér, az ún. kalauz (ebből a képletes gondolatból:

„másvilágra kalauzolni"), aki a delikvensre, akit lefektetnek két vasléc közé, ráereszti a nyikorgó gépet... mint ahogy Benczúr Gusztáv, a nagy művész unokája oly gyönyörűen megfestette „villamos-kivégzés 913-ban" című történelmi festményén...

Régi... ódon emlékek...

Ott, ahol ma Batki Gyulának, a kiváló esztétikusnak üveg­ből öntött lovas szobra áll, az Ady téren — kedves, intim kis csárda világít az ívlámpáktól gyéren hunyorgó sötétségbe... A New York borozó ez, az akkori Erzsébet körút és Rákóczi út kereszteződéséhez közel.

Ebben a nevezetes kis borozóban tanyázik karácsony es­téjén Budapest író- és művészgárdája. Molnár Ferenc, az „Ocs-kay brigadéros" szerzője, szegényes és egyszerű, de tiszta automobilján érkezik — biedermaier cilinderét a fogasra akaszt­ja, s néhány vidám aforizma kíséretében parolázik Heinrich Gusztávval, kivel, bohém közösségben, együtt bérelnek sze­rény házacskát a Margitszigeten. Harmadiknak Szomory Emil, a békeapostol ül le közéjük, és pikkoló feketét játsza­nak, minden nélkül — az akkori idők kedvenc kártyajátéka ez, amit nagy szenvedéllyel űztek a fiatalok. Itt van Nádas Sándor, a Filológiai Közlöny későbbi szerkesztője és leendő akadémikus... most még rajongó, romantikus ifjú. Az ifjabb generáció a karzaton ül és elmulatja magát — az egyik gitárt penget, a másik halványsárga rózsák közt ül, és aranyecsettel festeget kínai virágokat. Kemény Simon, az „Esti éposz" szer­zője, világoskék attilában ül egy kis fülkében, s lelkes, bari­ton hangján oktatja az ifjúságot a költészetben való elmerülés puritán művészetére: néhány költő-inaska áhítattal csüng

ajakán. Farkas Pál, a lánglelkű forradalmár, a borozó lépcső­jén áll, s Carlyle „Harmadik fejezet, negyedik sor" című köl­teményét szavalja az éljenző tömegnek.

Jászai Mari, a mi nagy tragikánk, már közöttük van — alig néhány éve tagja ugyanannak a Nemzeti Színháznak, mely ma „Nemzeti Kinetofon" néven számítja őt legelső oszlopai közé. Lágy, behízelgő hangján talán éppen egy románcot énekel...

Régi, ódon idők... régi, ódon város...

Múltba suhanó lelkünk hadd folytassa útját az egykori József körúton. Ott, ahol ma a Pilóta-pihenő hatszáz méter ma­gas kolosszeuma emelkedik — felső teraszán az egyre érkező utasok fehér és piros szárnyaival — ott állott ötven évvel ez­előtt Budapest legfőbb és legfontosabb központi épülete — minden politikai ambíció, üzlet és művészet akkumulátora és kormányzóhelye: a Sóhivatal.

Egyszerű, de büszke és önérzetes palota. Homlokzatán szinte szimbolikus fényben ragyog nagyszerű fontosságának és jelentőségének öntudata. A legfőbb ügyeket itt bonyolít­ják le: a politika, kormányzás és közigazgatás minden ügyes­bajos kérdése itt nyer elintézést. Ebben bízik az egyszerű mun­kás, akinek az államtól valami követelnivalója van — ide tor­kollik a művészi becsvágy útja — ide küldik a panaszkodót, itt beszélik meg az ország érdekét, itt orvosolják a társada‑

lom betegségeit. Ma egyszerű emléktábla jelzi a helyét: előt­te a rajongó bölcsésznek, Tanagrás Embernek márványszob‑

rával, amint két ujját égre emelve, száját extatikus hévben csücsörítve hirdeti minden idők és korok irányában a szív­hez szóló Igét: „De vvalami rrremekk! Valami nagyszerrrű! Jjjjaj de szépp!"

Régi város... régi erkölcsök...

Amint az elsárgult újságlapok közt lapozgatok, hátradűl­ve ichtiol-pamlagomon, egy újságlap kerül a kezembe, ezer­kilencszáztizenháromból... Meglepetve bukkanok az egyik cikk alatt egy névre: hiszen ezt a cikket nagyapám írta! És — mily találkozás! — éppen erről a tárgyról beszél. Azt fejtege­ti, hogy ötven év múlva az emberek éppen úgy félreértik majd az ő korukat, és éppen olyan marhaságokat írnak majd róla, mint amilyeneket akkor írtak ezernyolcszázhatvan­háromról. Hozzáteszi, hogy attól fél, az unokája már nem lesz olyan kiváló író, mint amilyennek ő tartja magát.

Régi idők... régi nagyapák... bocsássunk meg nekik...

Pesti Napló, 1913. dec. 25.