A LÉGHAJÓZÁS VÉRTANÚI
— A Budapesti Napló eredeti tárcája —

...Ez történt az idők teljességében, hogy az emberi faj, miu­tán úrrá lett a szárazon, és megdöntötte a vizeket, onnan lát­ta égre kiterjeszteni hatalmát a kék levegő végtelen birodal­mára is.

De elkeseredett, de véres tusát kellett vívni a makacs és mostoha természettel, amely szívósan és dühösen védeke­zett az emberi szellem elől nyomuló harcosaival szemben.

— Nem akajom — mondotta a Természet —, nem akarom. Nehéznek, otrombának alkottalak, hogy lent maradj a földnek porában, és ne zavard meg a vizek és fellegek tiszta, kapzsi tárgyaktól, küszködő élettől még szűz birodalmát. Sohasem szerettelek: mert küszködtél és viaskodtál velem, mióta létre hoztalak. Mostoha gyermekem voltál mindig. Özönvizeket, viharokat, tüzeket támasztottam ellened, hogy elsöpörjelek a földnek színéről: de te bárkát építettél a vizek fölé, beleka­paszkodtál a vihar szárnyába, és ravaszul, alattomosan igába szorítottad a tüzet. Félelmes ostoromat, a cikázó villámot, mellyel az életüket, gyermekeimet rémítgettem; mely elől nyifogva bújt odújába a büszke oroszlán: te fodrodul kicsa­vartad a kezemből, és talpad alá gyűrted, hogy versenyre kelj a rohanó szelekkel; te, akit nehézkesnek, csúszómászónak for­máltalak, hogy be ne érjed a nyúlfiút, ha elfut mohó falánk­ságod elől. Mégis birtokodba vetted a földet, és hosszú, nya­kas küzdelem után birtokodba vetted a vizeket is. De a leve­gőt nem fogod kicsavarni körmeik közül, mert a sasoknak s a dalos madaraknak ítéltem. Ellöklek, visszarántlak, acélma­rokkal átszorítlak! Torkodra fojtom a párát: a földre sújtlak, a porba fojtlak, összemorzsollak: ne merd elhagyni a rögöt, ó, lázadó rög! Nem akarom! nem akarom!

1783. június 5én. Vivarais kantonban, a Cordeliersklast­rom udvarán négy karó volt a földbe tűzve: a négy karóhoz, hosszú zsinegeken, egy furcsa, toldottfoldott, roppant nagy zsák, papírzsák volt erősítve: alatta egy halom nedves szal­ma. Valami Montgolfier fivérek, akiknek kis papírgyáruk volt Annonayban, eszkábálták össze: embereket hívtak, hogy néz­zék meg, mi lesz belőle: a kísérlet tárgyát azonban nem mer­ték előre megmondani, félve, hogy bolondnak tartják őket, és senki se jön el.

Amikor mindnyájan együtt voltak, a Montgolfier fivérek meggyújtották a szalmát. A füst és meleg levegő csakhamar kiduzzasztották a papírzsákot, mely libegve hajlongott a ka­rók fölött. Akkor egyszerre elvágták az összes zsineget — és az első léghajó nyílegyenesen, könnyű rebbenéssel szállott föl a magasba, a szájtátva bámuló tömeg soraiból.

Montgolfier István Párizsban, XVI. Lajos király előtt meg­ismételte a kísérletet, ez alkalommal egy birkát és egy ludat bocsátottak föl a gömbhöz csatolt ketrecben, ezek az első aero­nauták épen és bántatlanul szálltak vissza a földre.

Pilatre de Rosier, fizikus volt az első ember, aki elhagyta a földnek fokát, és fölszállott a magasba. Harmadik fölszál­lása után (A la Manchot akarta átröpülni.) a léghajó kipukkadt, és nyolcszáz méter magas­ságból levetette utasát. Ő volt a természettel folytatott ezen háború első vértanúja.

De kötetet tenne ki, ha az áldozatoknak csak nevét is fel akarnók sorolni. Valami félelmetes, valami szívszorongató tra­gikum rejlik minden légbeli katasztrófákon. A visszalökött Prométheusz, a lesújtott Ikarosz gyötrelme vonaglik át újra szívünkön, és a legtöbb katasztrófában meg van a misztikus, a fölséges elem is.

1824. május 8án Harris, angol tiszt, ifjú menyasszonyá­val szállott föl, hogy megismertesse vele a repülés gyönyörét. Gyönyörű, májusi idő volt, a kirándulás pompásan sikerült. Amikor le akarván szállani, Harris meghúzta a gömb szelep­jét: az rosszul működött, a ballon felhasadt, és szédítő gyor­sasággal zuhanni kezdett. Egy másodperc alatt átvillant Harris agyán, hogy ekkora sebesség mellett a kosár összezúzódik a földön, és mind a ketten elpusztulnak. Hősies önfeláldozás mentheti meg csak egyiküket. Nem habozott tovább: átölelte menyasszonyát, megcsókolta, és a mélységbe vetette magát. A léghajó, megkönnyebbülve, meglassította esését. Harris menyasszonya meg volt mentve.

Így bánik a levegőég komor szelleme azokkal, akiket a kíváncsiság visz az ő birodalmába; lássuk, hogyan tűri meg azokat, kik a tudomány és haladás zászlója alatt szállnak szembe vonakodó erejével.

Gaston Tissandier, Sivel, CrocéSpinelli, mindhárom lel­kes, vérbeli tudós, 1875. április 15én, a Zenith nevű légha­jón emelkedtek föl az égi magasságok fölé. El voltak látva a műszerek egész rajával. A légritkulásra való tekintettel még oxigénes tömlőket is vittek magukkal.

Reggel tizenegy óra harminc perckor pompás kedvben indultak el, Párizsból. Délután négy órakor kétszázötven ki­lométernyire Ciron közelében találták meg őket a parasztok, a földre ereszkedve. A gömb még libegett: a kosárnak sem volt bántódása: és a kosár fenekén holtan feküdt Sivel és CrocéSpinelli eszméletlenül, félig megfulladozva Gaston Tissandier.

Amikor kissé magához tért, Tissandier el tudta mondani a borzasztó katasztrófát, emlékezetből és azoknak az össze­vetett jegyzeteknek a segítségével, melyeket az atmoszféra leg­magasabb rétegeiben még volt ereje lerögzíteni a fuldokló tu­dósoknak, mielőtt eszméletük elhagyta őket.

Hétezer méter magasságig az összes megfigyelést rendsze­resen eszközölhették: innen kezdve lelki és testi kábulat fog­ta el őket. Szájukból, körmük alól a vér szivárgott, emellett dideregtek a ragyogó, nyári napfényben. Hétezernégyszáz­ötven méter magasságig jutottak, itt ájulásba estek mindhár­man. A gömb zuhanni kezd, ők érzik az esést, utolsó erejük­kel kidobálnak minden ballasztot, hogy följebb emelkedjenek. Újra a magasba röppen a gömb, ők újra elvesztik eszméletüket.

Mi történt azután? Mekkora magasságba vitte hősies, fél­holtan is tovább makacskodó utasait a Zenith? Csak hozzá­vetőleg állapíthatjuk meg. Három óra harminc perckor Tis­sandier, aki bizonyára erősebb szervezetű volt barátainál, föl­riadva ájulásából, és hétezer méter magasságban találta ma­gát, az irtózatos sebességgel zuhanó kosárban két eltorzult, a fulladástól megfeketült holttest között. Néhány perc múlva a Zenith Ciron levegőjén zuhant le. Egy rakásban, egymásra dobálva az élőt és halottakat.

A legtragikusabb, de talán a legfönségesebb is Otta Lili­enthal halála. Ő volt az első ember, aki repült: Zseniális, nagy jelentőségű elmélet alapján egy végtelenül egyszerű szer­kezetet konstruált, és mintegy kétezer kísérletet tett vele, száz méter magasságba emelkedett, és nagyobb utakat tett meg. Egylépésnyire már a végleges diadaltól, amikor már elhatá­rozta, hogy szárnyaihoz gépies hajtóerőt kapcsol: 1896ban egy megelőző kísérlet alkalmával száz méter magasságból le­zuhan és agyonzúzza magát.

De a tudós kitűnően megokolt elmélete egyszerre lendü­letet adott az aviáció kérdéseinek: most már nem látszik le­hetetlennek, hogy a „levegőnél nehezebb" szerkezet megva­lósul, és mégsem ábránd és fikció.

És érdekes, hogy míg a repülőgép veszedelmes problé­májának eddig Lilienthalon és még egykettőn kívül alig volt eddig áldozata, dacára annak, hogy az utóbbi időben e prob­léma véglegesen előtérbe került — addig a kormányozható lég­hajó kérdése a vértanúságok egész sorozatán húzódik ke­resztül.

Még lényegesen emlékezünk a brazíliai Sévero sorsára, aki kormányozható léghajójával kísérletezett 1902ben. Egy reggel óriási nézőközönség jelenlétében, kik között felesége is ott volt, Saché nevű gépészével indult útnak. Néhány perc múlva az emberek megdöbbenve vették észre, hogy a kor­mány nem működik. Azután süvítő lángok csaptak ki hirte­len a ballonból, borzasztó durranást lehetett hallani, és mint­egy ötszáz méternyi magasságból lángoló romhalmazban zu­hant le a készülék, a mairei avenue közepére. Severo és Saché holttestét darabokban szedték csak össze.

A hírhedt Patria pusztulását, a neuillyi balloncaptív bor­zasztó balesetét is a szemünk előtt látjuk még. Zeppelin első és második léghajójának katasztrófája fejezi be eddig a „kor­mányozható" léghajók balesetsorozatát. A léghajózás áldo­zatai közé számíthatjuk még Andréet is, aki az Északisar­kot akarta fölfedezni, ballonban. Holttestét az utóbbi hetekben találták meg.

A természet küszködik, makacs, dühös küzdelemben a szellem harcosaival. De nem bírja már sokáig. Azt a háborút, melyet 1783ban a Cordeliersklastrom udvaráról indított meg a levegő meghódítására két fivér, a Montgolfierek — két másik fivér, akikbe az ő lelkük költözött, diadalmasan fejezi be e pillanatban Párizsban, d'Avours mezején. Kevesen érzik, a fejlődés történetének milyen nagyszerű perceit éljük mi most, 1908ban, amikor a Wright Wilbur, a Wright fiúk egyike, akit Párizsban „szent ember"nek neveznek azok, akik őt re­pülni látták: negyven méter magasságban másfél óráig szán­totta a levegőt, szabályos, mérnökien pontos vonalakban.

Budapesti Napló, 1908. november 28.