MOZI ÉS PANOPTIKUM

— Berlini munkatársunktól —

Berlin, június hó

Az elvont és kérlelhetetlen német intellektualitás, úgy látszik, mindenkorra végzett azzal az izgató problémával, amit mostanában, részint kényszerből, részint kíváncsiságból a művészetek korszelleme ilyenféle módon szövegezett: „lehet e a mozgóképipart művészetnek tekinteni, új lehetőségnek egy új művészet irányában, szabad e művésznek mozi darabot írni, komoly művészi ambícióval, és szabade színművészeknek mozigép előtt játszani?!" Párizs könnyelműen elintézte a kérdést: a színészet ott már nem inkompatibilis a vászonnal, és az igazgatók se haragusznak: — Párizs mindenesetre megpróbál mindent gyorsan, és kivárja, mi lesz. A németek azonban gőgösen hátat fordítanak a berregő masinának: komoly német írónak eszébe se jut, hogy Lavedan példáját kövesse, hivatásos színészeknek nem szabad mozi vállalatokkal üzletet csinálni, itt a problémát máris letárgyaltnak tekintik. Ha meggondoljuk, hogy a mozgókép primitív mimikával kénytelen ábrázolni minden drámai eszmét, oly korban, mikor a dráma régen maga mögött hagyta a romantikát, s a lélek belsőbb, mélyebb, inkább szavakban és szóárnyalatokban, mint mozdulatokban kifejezhető élményeit kutatja — szóval, ha a modern drámai tendenciákra gondolunk: igazat kell adnunk a németeknek, egyelőre legalább, míg Edison ki nem találja a tökéletes fonográfot, mely a tökéletes mozgóképet úgy kíséri majd, mint az élő ember mozdulatát az élő beszéd.

Egyelőre igazat kell adnunk nekik — de igazat kell adnunk a mozgóképipar vidám és rettenthetetlen terjeszkedésének is, mely egy jobb jövő reményében nem törődik azzal, hogy az arisztokrata művészet plebejus sorba intette vissza, s megvetéssel tért napirendre fölötte. A pirospozsgás plebejus, a művészetek parasztja, tőkét gyűjt, tanul és fejlődik, s majd valamikor báróságot kap érdemeiért, és arisztokrata lesz ő is. Akkor a tárcarovatokban kritikákat írnak majd a mozi premierekről és Wedekind nem a „Kammerspiele" hűvös falai közt hízeleg a differenciált német revue kritikusoknak, de belátva, hogy az igazi tenger és az igazi erdő mégis tökéletesebb illúziót kelt, mint a legtökéletesebb Reinhardtdíszlet — és hogy egyszer játszani el valamit igazibb művészi feladat, mint százszor egymás után — kiviszi művészeit a napfényre, s a művészek boldogok lesznek, hogy alakításuk a filmen éppúgy halhatatlanná válhatik, mint az író alkotása a papíron.

Egyelőre nincs így. Aki berlini lapokat külföldön olvas, azt kell hinnie, hogy Berlin a mozgó fotográfiát nem ösmeri. Nemhogy recenziókat nem közölnek a művészi kérdésekkel bőven foglalkozó rovatok, de még a hirdetéseket se szívesen adják le. Azt kell hinnie a külföldinek, hogy a berlini mozi kvázi a városligeti bódék színvonalára süllyedt valami, s együtt kezelik a „Hököm" színházakkal, ringlispílekkel és panoptikumokkal. Nagyon meglepődik tehát a külföldi, most, hogy az előkelő színházak becsuktak, s unalmában elhatározza magát, hogy egy vidám „Lichtspiel Theater"t meglátogat. Livrés inas vezet föl páholyodba, az emeletre: olyan páholyba, melynél nemcsak fényűzőbbet, de elegánsabbat s arisztokratikusabbat nem élveztél a legexkluzívabb udvari színház emeletén. Hatalmas, ünnepélyes helyiség, halványzöld drapéria, masszív csillár — szebb, mint bármelyik színház. S a lepedő! Hatalmas függönyös színpad előtt nagyszerű zenekar fölött feszül ki, s mi kultúrszomjas képzeletünkkel irigyen gondolunk rá, micsoda nagyszerű kamaraelőadásokat lehetne rendezni ezen a színpadon, ha nemcsak egy kiterjedését vennék igénybe. A legelőkelőbb színházi előadásokhoz méltó nyitány elhallgat azonban, hangtalan előkelőséggel lebben szét a függöny — a többi már unalom és szalmacséplés és népmulatság és művészietlenség és primitívség. A német császár lovon, a német császár gyalog, a német császár négykézláb, Maxi bolhát keres, és feldönti az állványt (zene: Wagner „Feuerzauber"je, elsőrangúan interpretálva), Princen keresztülmegy az automobil, és lemángorolja az anyósát (zene: Schumann, Opus 2.), Linder becsapja a rendőröket, és felmászik egy gödörtetejére (zene: Berlioz, Flüchtiger Gedanke), aztán megint a német császár ruhában, a német császár uniformisban, a német császár a földön, a német császár a ház tetején, a német császár a kéményben, a német császár egészben és külön — a német császár orra, mert olyan közel jött a géphez, hogy csak azt látni belőle.

Itt Berlinben az a „művészet", ami nálunk, jellegénél fogva, bódékban és sátrak alatt húzódik meg, kikiáltóval vagy anélkül, nagyszerűbb palotákban lakik, mint az igazi. A kócevőkkel és tűzevőkkel, akiket utoljára a Népligetben láttunk, trikóval a plasztron alatt, itt ragyogó színpadon találkozunk újra. Egyebet most se tudnak, mint akkor, de a keret pazar. Pénzt jelent mindez, paraszti gazdagságot, hízelgést a barbár tömegnek, és módot rá, hogy aranytálcában és ezüst ékszerekkel nyújtsunk puliszkát és krumplit a hirtelen felgazdagodott parasztnak, akinek telik már aranytálcára és ezüstre, de a puliszkát mégis jobban szereti még, mint a töltött tenveri rákot és szarvasgombát és parfait.

Alig lehet szédítőbb helyiséget elképzelni, mint a „Wintergarten". Nem is csarnok már, hanem fedett aréna — háromezer ember fér bele —, tetőzetén kétezer villanyfény, sötétkék tető alatt varázsolja vissza a csillagos eget, erkélyek, páholyok csupa arany, ragyogás, pompa, és művészet, a szemnek valóságos részegsége és mámora. És a mutatványok? Mindaz, amit otthon a varietében vagy a Foliesban vagy a Royalban láthatunk. Akrobaták, kócevők, kötéltáncosok. De milyen színpad!

Aztán itt van a Passage panoptikum is, a legnagyobb Berlinben. A viaszfigurák csapnivalóan rosszak, rosszabbak és ostobábbak, mint bármelyik városligeti sátor bábjai, émelyítő „anatómiaintézet" és rémséges gyilkosságok. De a fülledt viaszfolyosókból pazar buffetekbe jutunk és télikertbe, ahol pleureuseös úri dámák sziesztáznak. Most az „abnormitások kiállítása" aktuális, külön színházban mutatja be őket az Ikla. Már megint micsoda nagyszerű színház — nagyszerű helyiség, ahol székek, pompás színpad, csillár, amit akartok —, bár minden drámai színpadunk ilyen lehetne. A dús rivalda előtt azonban megjelenik a kikiáltó, és hangjában megint csak ráismerünk a mi városligeti emberünkre. Szinte a trikót is érezzük. Az óriásnőt jelenti be. És megjelenik az óriásnő, hát, ami azt illeti, elég nagy. Nagyobb, mint én, és nagyobb, mint ön. Úgy látszik, a nagy íróknál is nagyobb, mert akkor azokat mutatnák be most, és nem őt, ezen a ragyogó színpadon. Egy kicsit illeg a kedves, aztán könnyedén lelép a színpadról, és levelezőlapokat árul. Most a törpék következnek. Énekelni is tudnak. Lemásznak a színpadról, és levelezőlapokat árulnak a nép között. Hát aztán, mi van még? Itt vannak már a dervisek is. Az egyik tőrt ragad, és beleszúrja a nyakába, de nem nagyon — csak az a furcsa, hogy legfeljebb egy fél centimétert süllyesztette be, és mikor kihúzza, úgy tesz, mintha két méter vasat kellene előrántania a nyakából. A másik vidáman nyeli már a tüzet, még rá is lehel, hogy ki ne hűljön. A harmadik eszik: — na mit eszik, ugye, hogy üveget eszik. Hatalmas szájában vidáman morzsolja az ízes falatot: valami jóféle, ropogós és síkos salátát fogyaszt így a magunkfajta ember, s diadalmasan és hencegve néz körül, mintha valaki irigyelné tőle.

Most a kezetlen ember lép fel — szegény, szánalmas nyomorék, az arcán bánat és intelligencia. A lábával eszik és ír és cigarettázik, és közben még beszél is — a közönség nyilván rossz néven veszi tőle, hogy ezt mégiscsak a szájával cselekszi és nem a lábával. Mert neki többet kell tudnia a lábával, mint rendes embernek a kezével. Csakugyan: hegedűt szed elő, leül, egyik lábával fogja a vonót, a másikat a húrokra illeszti — és fájóan, zokogva zendül fel a „Cavalleria rusticana" egy olajsimaságú, édes áriája. „Ó Lolla, az arcod olyan, mint a liliom" — Turido szerelmes zokogása árad a színpadról, és gyötrődve elhal. A közönség harsogva tapsol — most megfogták. És a közönség még a zeneművészetet is elfogadja — ha valaki a lábával játssza el. Talán még Ibsent is megnézné, ha kiderülne, hogy a könyökével gondolkodott.

Az Újság, 1912. június 29.