KEDVES FIDIBUSZ!

Velem egy égbekiáltó méltánytalanság, igazságtalanság esett meg a múlt hónapban. Mielőtt azonban belemegyek a dolog lényegébe, meg kell mondanom, hogy én vagyok a monarchia leglojálisabb embere, aki élek-halok a dinasztiáért. Királyomért és b. családjáért minden percben feláldozom az életemet, ha kell. És éppen ebből szállt fejemre az a szégyenletes méltatlanság, amit el akarok panaszolni.

A napokban este a kaszinóban voltam — vidéki ember vagyok —, mikor egyszerre csak megszólalt a toronyban a vészharang. Tűz van, tűz van — kiáltottuk, s kifutottunk az utcára. Künn megtudtam, hogy éppen az én házam ég. Később azt is megtudtam, hogy a szalonom áll lángokban, az a szoba, amelynek falain a felséges császári család arcképei lógnak. Őfelsége Erzsébet királyné és Rudolf trónörökös jól sikerült olajnyomatú képei.

Borzasztó volt a gondolat, hogy ezek most elporladhatnak. Rohantam haza, a ház már egészen lángokban állott. Senki sem mert közel menni a veszedelemhez. Ekkor én, mint egy bősz és rettenthetetlen oroszlán berohantam a lángok közé.

— Nem hagyom a dinasztiát! — Ezt kiáltottam, és már benn voltam a szalonban. A szomszéd szobából kedves nőm és anyósom jajveszékelése hallatszott, de törődtem is én e percben mással, mint a felséges uralkodócsaláddal! Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy küzdöttem, mint egy hős, és munkámat siker koronázta. Kedves nőm és anyósom benn égett a házban, de a felségek megmenekültek.

Megmentettem a királyi család életét!

Ezért engem jutalom illet, s folyamodtam a jutalomért Bécsbe. De tegnap minden megjegyzés nélkül visszakaptam írásaimat, ellenben ma hivatalosan megvizsgálták elmeállapotomat. Erre az égbekiáltó igazságtalanságra akartam felhívni k. Fidibusz, az Ön igazságos szívét.

K. F.

cs. és k. udvari életmentő

Fidibusz, 1908. márc. 6.