.

EGY EMBER TELIS-TELE ÉLETKEDVVEL

(A sétáló úr megfigyeléseiből)

Nekem nincs nagyon jó kedvem, — ami ugye érthető? Mindig csodáltam azokat az embereket, akik tele vannak életkedvvel. Tegnap láttam egy embert tele életkedvvel.

A kávéházban ülök, fönt a teraszon, a teraszon, melynek túlsó végén asztalok és székek, főleg a székek, árnyékba vesznek. Ülök s merengek. És ekkor jelenik meg az úr, tele életkedvvel.

A háttér felől jön. Ruganyos, könnyed léptekkel jön: — léptei ezt mondják:

— Miért ne legyek én tele életkedvvel? Miért ne járjak én ruganyosan? Minden szép és jó. Süt a nap. Én most könnyűnek és vidámnak érzem magam. A cipőm kitűnő, ruganyos és kellemes. Pokolba a merengőkkel és keserűekkel.

Tovább megy, elmegy egy asztal előtt, melynél szép, fiatal asszony ül, szép, fiatal asszony, akit én már két órája nézek és nem merek megszólítani. Az ember tele életkedvvel, elmegy az asztal előtt és mosolyogva, kacéran ránéz a szép asszonyra. A pillantása azt mondja.

— Miért ne nézzek én erre a szép asszonyra? Én nézhetek erre a szép asszonyra. Én csinos, jó megjelenésű fiatalember vagyok. Kellemes, ovális arcom van, és jól öltözködöm. Érezni a pillantásomon, hogy öntudatos és körültekintő em

ber vagyok: hogy akaratomnak engedelmeskedik minden gondolatom s fölénnyel nézem az élet legnagyobb mozgatóerőit: szerelmet, bűnt, vágyakat. Lám, ez az asszony is elmosolyodott most, azonnal megérezte, hogy fölényes emberrel, úgyszólván az Élet művészével van dolga, ki a Nagy Élet tetején ül, mint Ady Endre mondja egy helyen. Duzzadó életkedv s vidám fölény: igen, ez kell, ez kell a nőknek! Ni, hogy mosolyog! A szája elé kell tartani a kezét, úgy mosolyog. Minden asszony mosolyog, aki előtt elmegyek. Na jó, most elmegyek, de öt perc múlva visszajövök, melléje ülök, s így szólok: Asszonyom, én akarom magát. Akarlak téged, tudom, mért mosolyogsz, örök Éva. Pokolba az ábrándozókkal s nyafogókkal.

Az ember, tele életkedvvel, közben ruganyosan elment az asztal előtt, és most az én asztalomig ért. Rám néz, gúnyosan végigmér és tekintete így szól:

— Te szegény. Mit ülsz így elkámpicsorodva? Látod, ha én elmegyek egy asszony előtt, az az asszony mosolyog. Most, ahogy végigjöttem a teraszon, mindenki elmosolyodott, ahogy végigjöttem. Mert én árasztom a derűt és életkedvet, ki tele vagyok életkedvvel. Mindenki mosolyog, nem is értem, mért mosolyog éppen máma mindenki, már szinte sok is. Te szegény, szomorú alak.

Az ember, tele életkedvvel, most elment az asztalom előtt. Szomorúan nézek utána, és most már megértem, hogy mért éppen ma mosolyog mindenki.

Ugyanis hátul, a kabátja alól, még ruganyosan libeg rajta, egészen a földig lelóg a nadrágtartója, amit elfelejtett előrevenni és begombolni elöl.

A Nap, 1911. okt. 11.