OROSZ ÍRÁSBELI DOLGOZATOK

(Szorgalmas Újságírófijú IV. B. o. tanulója, tandíjra.,
tornából felm. füzetéből)

HARMINCADIK DOLGOZAT
Az én szeretett Világháborúm!

Van-e szebb dolog a világháborúnál?

Ki merné eztet kérdezni?

A világháború a leggyönyörűbb érzelem, mely keblünket valaha dagasztotta, legyünk büszkék rá, hogy a szeretve tisztelt Tanár Úr bennünket érdemesnek tartott rá.

Ha körülnézünk szeretett hazánk gyönyörű földjén, melynél nincsen szebb a világon, mindenütt lelkes ujjongás hangjaival találkozunk.

Milyen boldogság, hogy végre alkalmunk van arra, ami már zsenge gyermekkorunkban leghőbb vágyunk volt: hogy életünket feláldozzuk atyuskáért, minden oroszok cárjáért! Emlékszem, egyszer nyolcéves koromban jó atyám félóráig kergetett engem az asztal körül, mert kijelentettem, hogy addig nem eszem meg a vacsorát, míg életemet fel nem áldozhatom előbb a hazáért és a cárért. Kapricíroztam magam, hogy addig nincs semmi étvágyam.

Micsoda boldogság, hogy végre kikerültünk a polgári zsarnokság alól, mely meg akart bennünket akadályozni abban, miszerint életünket a cárért feláldozzuk! Igazán nem lehetett tovább kitartani. Az ember szabadnak született, nem rabszolgának, és a béke hosszú, nyomasztó évei alatt legemberibb jogunkat, hogy a cárért feláldozzuk életünket, lábbal tiporták a polgári intézmények. Most végre beköszöntött a szabadság hajnala, halleluja! Mindenkinek szabad, mindenkinek jogában áll meghalni a cárért!

Ezt hozta nekünk a háború!

És elhozta azt, hogy végre megírhatjuk szabadon, mennyire gyűlöljük, mennyire utáljuk a gaz Monarchiát. A béke évei alatt sok író kényszerűségből leírta azt a hazugságot, amitől a saját lelke is irtózott, hogy mi, személyesen, eltekintve a cártól, nem is utáljuk úgy a Monarchiát, mint ahogy az ember gondolná. Mert, aszongya, minek utálna egy jó orosz ember egy jó magyar embert, mikor soha nem bántották egymást, semmi bajuk nem volt egymással, semmi követelni valójuk egymáson: szívesen elbeszélgetnének egymással, hogy milyen szép idő van, hogy nehéz az élet, és hogy mit csinál Pistike?

Ilyen gonosz hazugságokat írtak a Neveletlen Írófijúk, de most jön a Cenzura Tanár úr, és nekünk, szorgalmas Újság-írófijúknak lehetővé tette, hogy szívünk legbensőbb, legigazibb érzését, végre szabadon megírjuk — igenis, végre megírhatjuk, hogy mennyire gyűlöljük a magyarokat, amiért gorombáskodtak a cárral.

Egyetlen, boldog ujjongás most az ország: akármerre nézünk, örömtől kacagó katonák röhögnek két pofára, hogy végre meghalhatnak a cárért. Ha néha egy-egy kedvetlen vagy szomorú katonát lát az ember, hát csak meg kell kérdezni, mi baja van, és ha őszinte az illető katona, be fogja vallani, hogy az irigység bántja a szívét, amiért még nem halhatott meg a cárért, mint annyi bajtársa. Hát bizony ez nagy szomorúság, az ember meg tudja érteni: de vigasztalódjatok ti is, kik így vagytok, számotok egyre kevesebb lesz.

Végre hát helyreállott a rend és nyugalom; ami kis zavar van, legfeljebb a pályaudvarokon észlelhető, ahol bizony

előfordul még, hogy a katonák verekedni kezdenek, mert nincs elég hely a harctérre induló vagonokban, és mindenki fel akar szállani erővel: A kormány bámulatos bölcsességgel mindent megtesz, hogy a katonák kívánsága teljesüljön, de bizony sokszor nem megy a dolog egyszerre: a harctérről visszaérkezett sebesült katonák sok kellemetlenséget okoznak szerénytelen követelődzéseikkel, hogy rögtön vigyék őket visz-sza a harctérre; vannak köztük, akik a harctéren megsiketül-tek, és így alig lehet megmagyarázni nekik, hogy várjanak egy kicsit;

(cenzúra törlése)

Éljen a mi szeretve tisztelt világháborúnk, Isten tartsa meg friss egészségben, szeretett nejével és gyermekeivel együtt.

Írásbeli dolgozat külalakja: rendes.

Szorgalom: jeles.

Magaviselet: ernyedetlen.

Cenzor dr., az orosz nyelv tanára.

Az Újság, 1915. július 23.