A HARCOLÓ EMBER

I.

Gyertyafény mellett olvastam a háborús lapokat — a gyertya tövig égett: vékony, áttetsző korong maradt belőle, melynek közepéből néhány percig még mereven és büszkén állt a lángoló kanóc — én tudtam csak, hogy rögtön le kell konyulnia, s kialszik, táplálék híján — láttam ezt, mint az orvos, ki a tüdőbajos lázas szavait hallgatja, melyben életről és tervekről beszél. A szék árnyéka felfutott a tetőre, lekonyult a kanóc, lángja összefutott, elkékült, egészen picike lett — azt hittem, rögtön kialszik, s minden sötétségbe borul. De nem — valahonnan csepp zsírra bukkant még a haldokló gyertyabél, sercegve, ragyogva lángolt fel még egyszer, percekig égett még: — hanyatlani kezdett megint, kínlódva kapaszkodott száradó gyökerébe a sárga szirom, s a gyötrődés hosszú percekig tartott. Végre nem bírta tovább — a láng vérevesztetten elkékült, összezsugorodott, behunyta szemét: egyetlen egyszer, fájdalmas, nehéz lebbenéssel fellobbant még — aztán semmi se volt többé.

Nehezen sóhajtottam fel: — e pár perc alatt minden kínját átéltem annak, amit a tudomány köznyelven „természetes halál"-nak nevez. Kialvó gyertyát figyelve, ki nem gondol még a kialvó emberéletre, önnön halálára; melynek el kell következnie — s mely, ha közbe nem jön valami, éppúgy következik be majd. Előbb vagy utóbb — milyen hiú beszéd! — az a pillanat éppen úgy jelen lesz, mint ez, amikor gondolok rá. S nehéz kriptaszagot éreztem, suhogó fekete kárpitok szagát, gyertyákat, virágokat — temetőt és keresztet és kísértetet: s mindez oly ostobának, hazugnak s ellenszenvesnek tűnt e

percben, mint valami rossz festmény vagy rossz könyv, a romantika végnapjaiból.

Régen gyanítottam, hogy az a szomorú és hazug kultusz, amit „végtisztességnek" neveznek: nem a halálnak szól, hanem az élők halálfélelmének. Fekete kocsik, koszorúk, gyászmenet és ravatal, szépíteni akarják ezek, de csak élesebbé s fájdalmasabbá teszik azt, ami a leggyűlöltebb s legszánalmasabb minden emberi nyomorúság között — a csendes, tehetetlen, nyomorult elmúlást. Az élőt akarják megtisztelni vele, s csak a halálnak hódolnak fekete posztóval és zászlóval. Minek ez? Gyászpompának sehol semmi nyoma a természetben — a mezőn elhullott testek fölött virágok fakadnak, s kék, boldog égbolt terül el. Bizonyos, hogy nem leszünk majd egyszer — de ezen épp úgy nem szomorkodhatunk, mint ahogy nem szomorkodhatunk azon, hogy valamikor nem voltunk. Mert nem a haláltól félünk, hanem a meghalástól: s amit elkerülni szeretnénk, nem a béke és pihenés, hanem az út, mely oda vezet.

Elkerülni ezt az utat — de hiszen minden emberi törekvés mintha éppen fordítva működne! — s az élőket, temetéssel, ravatallal. Úgy tüntetik fel a halált, mintha valami könyörülő természet simogató kézzel segítene át a nehéz fordulón — holott a valóságban kegyetlen és gonosz küzdelem az, amit ellenünk folytatnak, s nem mellettünk.

Másrészt ki szögezte le törvénynek, hogy apránként pusztulni el, nehéz kínok keresztfáján vérezve — hogy ez a „természetes" halál?

II.

S mi az, amit „természetellenes"-nek neveznek? Háború?

Az írók, szószólói a közhangulatnak, rémes víziókban látják ama kísértetet. Tolsztoj, Andrejev, Zola dantei borzalmakban írják le a halált.

S még felzaklatva az ő rémképeiktől: hirtelen váratlan emlék döbbent meg. Hőskölteményekre emlékezünk és csatadalokra, melyek ujjongva és mámorosan dicsőítik a harcot. És e dalokat is költők írták — vagy nem költők voltak-e, kiket semmi külső dolog nem befolyásolt, hanemha saját érzésük és hitük.

Nos tehát — igen. Más nevelés volt az, és más ideológia. Ők nagyszerű és férfias játéknak látták a háborút — nyugodtan készültek rá, mint valamire, ami oly természetes, mint nekünk a házak és a polgári törvények. Szempontot tudnak találni, melyből tekintve, a háború nem szükség és kénytelenség többé, hanem a legnormálisabb, az egyedül normális állapot.

Egy percig mosolygunk ezen, s könnyedén, egy gyakorlott fordulattal az emberi fejlődésre gondolunk — s hogy ez a régi ideológia egyszerűen tökéletlen, s a világnézetben csak mint kuriózum szerepelhet. De nézzük meg közelebbről e pontot, s a koordinátákat próbáljuk felállítani az abszolút térben — a társadalom síkjáról felemelkedve.

Egy feltűnő hasonlatosságra utalok, arra, amit a katonaélet és a gyermekkor között érzek. A kiképzés alatt álló katona másodszor válik életében gyermekké — járni tanítják őt s fegyverekkel játszani. Minden önállóságát elveszik, életéért ismét egyszer mások felelősek, s ő vakon átadja magát feljebbvalói akaratának, mint a gyermek. S jól értsük meg: olyan emberrel történik ez, ki a polgári társadalomban egyszer keresztülment már valamely nevelésen, s azt hitte, felnőtt már, ám most mégis érzi, hogy ez jól van, s nem lehet másképpen.

Egy új, ismeretlen életre készít elő bennünket a katonai kiképzés, védett polgárait a társadalomnak: ama tökéletesebb,

abszolút életre, hol minden energia korlátlanul érvényesül, s melyben a természet eredeti lényegéhez közeledünk. E nyers és valódibb élettel szemben itt a házak és utcák korlátai között gyermekek vagyunk még, s ők férfiakat nevelnek belőlünk, igazi férfiakat: mert a természet úgy akarta, hogy az ember fegyverrel a kezében tökéletes, és nem megfordítva; a kultúra kivette csak kezünkből a kardot, mit régi ősünk fából vágott magának, hogy meztelen és mostoha testére ragassza. A militarizmus visszaadja nekünk, amit a kultúra elvett, s ami valamikor úgy volt a miénk, egy része testünknek, mint az oroszlánnak az ő karmai. Ismét gyermekekké leszünk hát, s most leszünk igazán gyermekekké. Megtanultunk bánni harmadik kezünkkel: a karddal. S nevelésünk ezzel válik tökéletessé.

S ekkor egyszerre más színben tárul fel a kérdés. Ki lát többé borzalmakat, halált és rémületet? A béke hosszú évei alatt hozzászoktunk, hogy a halálmegvetést rajongásnak higgyük. Dehát nem voltak-e közöttünk is rajongók? Gondoljunk a turistákra, akik szívesen törik ki nyakukat, mert elhatározták, hogy felmásznak arra a hegyre. Gondoljunk a futballistára, ki fogát és szemeit rúgatja ki, hogy benyomjon egy kis hálóval fedett házikóba egy labdát, ami éppen úgy kívül is maradhatott volna.

S hirtelen új s izgató perspektíva nyílik:

— a jövő katonájára gondolok, aki meggyőződésből, sportból katona. A háború sport, ősi, eredeti célja se volt egyéb, jelentősége most lelki tartalommal bővül — a szép meghalás sportja lesz immár azok számára, kik az élet értékével rég tisztában lettek. Versenyre készül mindenki, s fejleszti magát. A hadsereg csupa önkéntesből áll: jól táplált, erős férfiak. A katona ruházata és fegyvere, kiállítva s elgondolva a kultúra minden vívmánya mellett a kényelem s célszerűség minden biztosítékát foglalja egybe. Erős gumicipők, amiket meg se érez a láb, mint amilyeneket a tornászok használnak, könnyű, szabad karok, minden fegyver és terhelés gépiesen adódik a csatár keze ügyébe. Bő és elsőrangú táplálék, kitűnő ágyak, szép szobák, ápolt, jó karban tartott test. A szellemi nevelés a programhoz simul — férfias játéknak és versengésnek tünteti fel a harcot. Nem bünteti a gyávaságot — csak megveti s nevetségessé tudja tenni. Gyávaságról különben szó se lehet — a vérkeringés bizonyos intenzitása mellett, melyet jó táplálkozás és helyes étrend von maga után, az ember természettől fogva bátor és fürge, hiszen talán nem is egyéb a bátorsága, mint a fürgeség és gyors mozdulatok. S szól a szellemi nevelés a halálról is, melyet ebben a formájában szépnek és kívánatosnak hirdet. S szól ismét a háborúról, melyet nagyszerű testgyakorlatnak fog fel. Miről is van szó tulajdonképpen? El kell foglalni egy területet. Micsoda felséges játék, micsoda roham! Hurrá! csak azért is. Tágul a tüdő, a szemek ragyognak. Hurrá! miénk az a föld, s azok nem tudnak megölni minket, mert mi előbb megöljük őket, mi erősebbek vagyunk és ügyesebbek, nem hagyjuk magunkat. S ha mégis — micsoda nagyszerű zuhanás, minő isteni póz! Egyszerre robbanni szét, mint a bomba — nincs haldoklás többé, nincs halálfélelem, nincs görcs és remegés. Villámlás és zaj — egy robbanás — lehet-e szebbet gondolni annak, aki félelmet nem ismer? Szép halál, egyszerű halál, félelmetlen halál — kijátszása az Elkerülhetetlennek és Fenyegetőnek. Nincs többé temető, gonosz kísérletek, borzongató babonák, nyirkos krip

tamécsek s minden egyéb, ami a halál gondolatát borzalommal és remegéssel kötötte össze. Szép és magasztos szereppé lesz a halál, amit jól eljátszani büszke és dicsőséges feladat. Erre készít elő a katonai nevelés a felismerésére az élet szépségeinek, melynek a halál csak egy alkatrésze és nagyszerű pillanata.

Új hőskölteményt látok és egy új romantikát.

Az Újság, 1914. szeptember 15.