HÍREK A SZÖVETSÉGESEKRŐL

— A főszerkesztő a tizennyolcadik emeleten várja önt — mondta a libériás fonográf, miután egy barátságos automata kinyitotta előttem a tolóajtót.

Beültem a liftbe, és egy perc múlva ott álltam a „London Vacuum" főszerkesztője előtt.

— Önnek hat és fél perc, azaz hatvanöt dollár jár, mivel én percenként tíz dollárt keresek — mondta a szerkesztő. — Óhajtja pénzben felvenni, vagy időben?

— Inkább beszélni szerettem volna a főszerkesztő úrral.

Rendben van — mondta a szerkesztő, és lestoppolt egy időmérőt. — How do you do?

Néhány kérdésben szeretnék megfelelő felvilágosítást kapni. Különben összefoglalhatom mindazt, amit tudni szeretnék, egyetlen kérdésben is.

— I am at your disposal.*

— Ez a kérdés röviden így hangzik: honnan? Honnan szedik önök?

— Már mint a híreket, ugyebár — mondta a főszerkesztő. — Milyen szempontból érdekli önt ez a kérdés?

— Tisztán csak az arányok szempontjából. Tetszik tudni, francia lapoknál is megtörténik, hogy bizonyos hírek születnek megfoghatatlan módon, de nincs az az európai szerkesztő, aki csak álmodni is merné, hogyan lehet ilyen arányokban és ilyen tömegben eredeti hírekhez jutni a mai hiányos hírszolgáltatás és újság-export mellett. Hiszen francia lapokban is jön egy-két hiteles leírás, teszem fel, a monarchia gazdasági állapotáról, eredeti csomagolásban, de ilyen mennyiségben, ez megfoghatatlan. Hogy egészen tömören fejezzem ki magam: honnan szopják önök?

A szerkesztő biccentett.

— Helyes. Hogy honnan, azzal, úgy látom, tisztában van. Önt inkább az érdekli, hogy milyen módon. Várjon egy negyed dollárig.

Csöngetett, egy munkás jelent meg.

— Kérem, vezesse a hírlapíró urat az ujjszopó műhelybe. Lestoppolta az órát, engem pedig liftbe ültettek, és levittek a kilencedik emeletre.

Óriási háromszög alakú terem tárult fel előttem: az ajtóban a művezető fogadótt. Fülemet nehéz, szabályos zúgás ütötte meg: mintha óriási szivattyúk vagy fújtatók dolgoznának. A tetőről sebesen szaladgáló szíjak feszültek a termen végighúzódó tengely felé, melyen óriási kerekek pörögtek szédítő iramban, egyenlő távolságban.

A kerekek holmi ventilátorszerű csavarokat hajtottak, a csavarok mögül öblös kaucsukcsövek nyúltak előre, mindegyik kaucsukcső előtt, közvetlen a fal mellett egy-egy fehér, ferdén előredőlt, fölfelé enyhén vékonyodó rúd meredt fel: egyik kisebb, másik nagyobb, de a legkisebb is lehetett négy-öt méter magas. A művezető a legközelebbi ilyen rúdhoz vezetett; csodálkozva néztem fel a magasba, és a rúd végén egy páncél alakú, óriás körmöt vettem észre: most láttam, hogy egy hatalmas mű-ujj alatt állok, melynek csücskére, ötméternyire a fejem fölött kaucsukból való szívótárcsa tapadt, ebben a tárcsában bevégződött a már említett kaucsukcső.

A művezető mosolygott meglepetésemen.

— Uraságod, ugyebár, francia laptól való? — kérdezte jó- akarattal. — Hát bizony odaát nagyon primitív még a felszerelés. Önök a híreket, fejletlen népek módján, a saját ujjukból szopják; hát bíz az tökéletlen technika. Mit lehet kiszopni egy kicsike emberi ujjból, kérdem önt? Minekünk nagyobb igényeket kell kielégíteni.

Egy hatalmas, terebélyes ujj alá vezetett. Fejem fölött fülsiketítően zúgott a szivattyú. A művezető igyekezett túlkiabálni.

— Látja, kérem — kiabált —, ez a negyvenkettes, a mi Bertánk. Gyönyörű darab, mi? Hát kérem, ebből szopjuk a harctéri jelentéseket. Óriási mennyiséget produkál óránként. Nézze, itt dolgozzuk fel a kiszopott nyersanyagot.

Egy üvegcsövön vörösesbarna folyadék csurgott valami tartályba, a tartályból egy másik nyíláson már teleírt papí-rosszeletkék sajtolódtak kifelé. Elolvastam az egyiket, meg kell adni, precíz munka: részletes leírása volt a német hadseregben kitört pániknak, mely onnan származott, hogy Vilmos császár a front előtt összeverekedett Tisza Istvánnal, aki ki akarta ráncigálni a császár bródzakjából azt a két kiló lóhúst, amit a birodalmi gyűlés tavaszra megígért Ausztriának, hogy a nyolcvanezer föllázadt bankár között kiosszák.

A művezető egy kisebb ujj felé vezetett: örömmel pillantottam meg a tövében a „Hungary" felírást. Ebből szopják a magyarországi híreket. Piros, fehér és zöld lé csurgott egy vödörbe; a művezető állítása szerint ez az ujj már erősen meg van rongálódva, már tizenöt éve használják, még jól működik, de hamarosan ki kell cserélni. Most éppen egy barikádharcot szopattak ki, melyet a legelővé átalakított Andrássy úton vívnak a csikós honvédek Törökországból iderendelt osztrák csendőrök ellen, akik arra akarják kényszeríteni Budapest oroszbarát lakosságát, hogy ne egye meg a harctéren elhullott osztrák katonák kováspuskájából a taplót; lehetetlenné téve ezáltal a hadkiegészítést.

Egy harmadik ujjból történeteket szoptak — egyet kértem mutatóba —, a művezető volt oly szíves rendelkezésemre bocsátani ezt a szeletkét, amit ezennel örömmel mutatok be lapunk olvasóinak.

Az Újság, 1915. március 14.