KÍSÉRTENEK A LÁBAK

Az invalidusok kórházában
Lábadoznak a lábatlanok

— Hát maga, kedves?

— Szerbiában, a Drina mellett. Sokan elpusztultak. Golyó ment be, itt, a térd alatt.

Mutatja a levegőben a helyet, pár centiméternyire az alatt, ahol a térde volt; de olyan biztos mozdulattal bök arrafelé, és az ujja megáll a levegőben, mintha vaskos, érzékeny testet érintene.

— Bekötözték, azt hittem, semmi baj. Egyszer csak brantot kapott. Előbb itt középen metszették le, aztán tovább terjedt. Még egyszer kellett. Csak azt sajnálom, hogy a térgyem nem maradt meg; ezek itt, akik csak féllábat kapnak, térddel lökik; akkurátusan úgy jár, mint az igazi.

— Hát kap maga is olyat, amelyik mozog térdben.

— Igen, ha leülök, de mindig ki kell kapcsolni olyankor. — Folytatja a mesterségét?

— Kőműves voltam, aligha. Valami állami szolgálatot szeretnék, de nehezen megy: sokan vagyunk.

Nagyot nyög.

— Fáj-e?

— Igen, a nagyujjam. Amék nincsen.

A másik ágyon sötétesen szúrósszemű ember: térdben vág‑

ták el mind a két lábát. A két hegybefutó, nadrágszárba göngyölt

csonkot lelógatja az ágy szélén. Vonakodva felel, nem néz rám.

— Fali Sándornak Somogyba.

— Mindig ilyen szomorú, azóta?

Vállat von.

— Két gyerekem van. Még nem láttam őket.

— Mi a foglalkozása?
— Paraszt.

— Hát a felesége nem látogatja meg?

Nem felel. Az önkéntes ápolónő mondja németül, hogy nem engedte be, mikor idejött. Nem akarta látni, ő nem akarja látni. Fiatal házasok.

— Hogy történt a dolog?
Nem érti.

— Shrapnellt kapott? Vagy gránát vitte el?

— Lefagyott.

— Hóban feküdtek?

— Vízben. Jeges vízbe ért a lábam, mind a kettő. Nem lehetett kibújni, egész nap lőttek. Éccaka is, oszt elnyomott az álom. Reggel nem tudtam felkelni. Már akkor fekete volt mind a kettő, oszt tele lett likakkal.

— Tud-e írni, olvasni?

Vállat von. Minek az neki? Öreg ő már ahhoz, mit akarnak tőle?

Az ápolónő magyarázza, hogy az analfabétákat tanítják írni-olvasni, egy része nagyszerűen halad. Ez nem akar.

— Hát mért nem akar, Fali Sándor? Kézzel többre viszi az ember, mint lábbal. Meglátja, még ember lesz magából. Sötéten néz rám.

— Azzal is csak mást szolgálok.

— Mivel.

— Ha írni tudok.

Furcsa szempont.

— Hát persze hogy mást szolgál. Mindenki szolgál valakit,

az ember abból él. Azt hiszi, aki magának parancsol, nem szol‑

gál egyben mást? Csak egyiknek jobb gazdája van, másnak meg rosszabb, egyiknek gazdagabb, másiknak szegényebb.

Még a király is szolgál: az országot szolgálja.

Nagyot fohászkodik.

—Inkább maradtam volna ott.
— Hogy beszélhet így?

—A nagyságos úr nem tudja, mi az. Nem látta az én két lá‑

bamat.

Maga elé néz.

—Én azt hiszem, Fali Sándor, maga nem jól okoskodik. Látja, úgy gondolom, az embernek nagyon sok vesztenivalója van még addig, amíg az életét elveszti, és magának még hosszú útja van. Látja, ha jönne valaki és kérdené: mit adok inkább oda, a két lábamat-e vagy a jobb kezemet, hát én odaadnám a két lábamat inkább, mert a lábaimmal egyetlen dolgot csinálhattam csak: jártam vele, de a kezemmel száz dolgot csinálhatok. És ha aztán levágnák a két lábamat és megint jönnének, hogy mit adok oda inkább: a két kezemet vagy a szemem világát, hát én odaadnám a megmaradt két kezemet, mert a kezemmel csak száz dolgot csinálhatok, de a szemmel százezer dolgot láthatok. És ha levágnák a két kezemet és megint jönnének, hogy mit adok oda inkább: a szemem világát vagy a fejemet, hát én odaadnám a szemem világát, mert a szememmel csak százezer dolgot láthatok, de a fejemmel százmillió dolgot gondolhatok még. És kezek, lábak, szemek nélkül megérteném, hogy mennyi minden maradt még nekem így is, hát még ha megvolna a szemem, meg a kezem! Eszembe se jutna, hogy még lábakat is akarjak. Higgye el, Fali Sándor, puszta rossz szokás, hogy az emberek igazi lábakon járnak, és nem ezeken a nagyszerű, precízen megcsinált műlábakon, amikbe se reuma nem áll, se tyúkszem nem nő rajta; és ha maga olyan országba születik, ahol mindenkinek műlába van, nem lehet tudni, nem szégyellte volna-e

a maga igazi lábát, és nem vágatta volna-e le, mint valami daganatot. Eszibe se jutna többé, hogy másképp is lehet. Nagyot sóhajt, legyint.

— Az, az. Csak ne fájna még mindig legalább.

— Hol fáj?

— Ott.

A levegőbe mutat, maga elé.

— Milyen fájás az, mondja? Szúr, vagy éget?

— Nem tudom én azt. Csak érzem. Érzem minden lábujjamat külön. Míg megvolt, nem éreztem soha.

A túlsó oldal felől nagy buzgalommal, hadonászva jön egy fél ember: térd fölött elvágva mindkét lába, a bebugyolált két csonkon igyekszik előre, még nem kapott műlábakat, de nincs nyugta, folyton mászkál, sürög-forog. Igen jó kedve van, élénk, kicsi szemei huncutul nevetnek. Nagyban magyaráz valamit, de csehül, nem értem. Az ápoló kisasszony érti a nyelvét, lefordítja. Azt magyarázza vígan a cseh, aki sejti, miről beszélhetünk, hogy ő van ám csak furcsán — látja, hogy lent van a földön, a lábát mégis érzi, meghosszabbítva, mintha a padlón keresztül volna verve a két lába, lent, a padló alatt, a föld alatt, érzi a két lábát, az ujjakat, a térdet, mindent — és eleinte nagyon csodálkozott, hogy ő el tud mozdulni onnan, ahol van, mikor világosan úgy érzi, hogy csaknem derékig be van ásva a földbe.

És aztán végig, akivel beszélek, azt mondja: hogy érzi a lábát, ami nincs — fáj és éget és viszket: foglalkozni kell vele és gondolni rá — a levágott, eltemetett, elporladt láb velük van, nem tágít, követelődzik, vigyázni kell rá, törődni vele, jobban még, mint mikor élt. Az ösztön nem mondott le róla, és szolgált, a reflexmozdulatok őrt állanak kihűlt, üres ágya mellett, és makacsul vigyáznak a gazdára, nem hiszik el, hogy odavan, elkergetik a zavaró idegent, csendesen mondják: ő beteg, ne bántsátok. Megfigyeltem ezeket a reflexeket — az egyik katona, akinek egy lába sincs, az ágy szélén ült, lógatva csonka tagjait; mikor közel mentem hozzá, hirtelen visszarántotta testét, és szisszent egyet —, azt hitte, hogy rálépek a lábafejére, mert csakugyan oda léptem, ahol lett volna a lábfej, ha még megvan. A másik, akinek megvan már a műlába, és vidáman sétálgat, azt beszéli, hogy néha odakap a műláb bokájához: fájdalmat érez benne. A harmadik mosolyogva meséli (egy lába sincs), hogy reggel milyen baj volt — ásítva fölébredt, és még álomittasan lelépett a földre: testét előrehajtotta, meg se fogódzott, és kinyújtotta, úgy érezte a lábát, keresztülbukott a fején, és az ágy alá esett, úgy szedték össze. Majdnem elájult meglepetésében, hogy ilyen rosszul sikerült a dolog; olyan volt, azt mondja, mintha repülne, vagy mélységbe zuhanna, mintha a padló nyílt volna meg alatta.

A lábak hazajárnak és kísértenek, amiket elvitt a gránát, és ottpusztultak a fagyott göröngyben, feltápászkodnak a lábak a műtőtermek véres rongyaiból, megindulnak a levágott lábak éjnek évadján, és jönnek a gazdájuk után, megkocogtatják az ajtót, benyitnak és sétálni kezdenek a kórház ágysorai közt. Megmagyarázom nekik, népszerű tudományos előadásban, honnan a hamis érzés: a lábból idegek vezettek, ugyebár, az agyba, és az agy, mely felfogja az érzést, visszavetíti azt oda, ahol az ideg végződik, mondjuk a lábujja. A lábat levágták, de az idegszál csonkán megmaradt, a csonka idegvégződés felveszi az érzést, és közvetíti az agyba, de az agy hozzászokott, hogy annak az idegszálnak, mely ezt az érzést szállította, a vége a lábujjban van, s még most is úgy te

kinti, mintha onnan származnék. A központ tudja, hogy az ilyen és ilyen számú huzal telefonkészüléke, mondjuk, Bécsben van, de valaki átvágta Pozsonynál a huzalt, és egy készüléket kapcsolt rá, s most onnan felcsengeti a központot: a központ, ismerve a számot, nyilván azt hiszi, hogy Bécsből keresik.

Hiába mindez, ők hisznek a lábukban, mert érzik, hogy fáj. És hiába magyarázom annak, aki kísértetet látott, hogy agyrém volt az egész, az érzékekből kivetített csalóka kép. Ő látta a kísértetet, látta az ő halott gyermekét, ott állott előtte az ágy szélén, és érezte, mikor megfogta a kezét, rámosolygott, és testének melegét is érezte. Azt mondom rá, hallucináció, csak a szemlencsében volt a zavar, de honnan érezte akkor a gyermek testét, hiszen tapintotta is egy percig, beszélt hozzá, aztán szertefoszlott a kép, és eltűnt az éjben. Az ő gyermeke hazajár a sírból, és kísért: Isten nyugosztalja a bolygó, nyugtalan halottat.

Elgondolkodom: a gyermeke kísértetét látó anya egy test volt egyszer a gyermekkel, idegeik egymásba kulcsolódtak, és érezték egymást. A halál levágta róla a gyermeket, akit szeretett — nem egyszerű biológiai jelenség-e, hogy soká még, évekig, úgy érzi időnként, mintha vele volna még, s panaszkodnék, hogy fáj nem lenni, s hogy ő úgy érzi, mintha ez neki fájna? A levágott lábat érezzük, és fáj nekünk — akit pedig vérünkkel és szívünkkel szeretünk, annak a teste titkos áramok révén rokon volt a miénkkel, és mikor meghalt, sokszor megfordulunk a homályos szobában, kezünket nyújtjuk, és ő megfogja a kezünket, s egy pillanatra világosan látjuk élő arcát, aztán eszünkbe jut, hogy meghalt, és a kísértet eltűnik.

Az Újság, 1915. április 4.