LEVÉL A FRONTRA

Kedves barátom,

legutóbbi levelem óta nem igen volt alkalmam írni, felké­szülő tevékenységben voltunk, a villamosok visszanyomtak bennünket, és kapuk alatt, mellékutcai fedezékekben vártuk meg az előnyomulás végét. Újból csak azt írhatom, amit múlt­kor: nektek könnyű odakint. Isten szép, szabad ege alatt, ahol nincsenek sínek, villamoshuzalok, fecskendők, zöld-ségeskofák, bérkocsik és perselyesek, a modern hadviselés mindeme borzalmas pusztító szerkezetei. Legközelebb, azt hiszem, mozgalmas napokról számolhatok be.

Kedves barátom,

mint ahogy előre jeleztem, a nehéz napok ismét elkezdőd­tek. Ma kora hajnalban hallgatózó őreink távoli berregést fi­gyeltek meg: szakértők már ebből a távolságból megállapí­tották, hogy odaát a harminckettes nehéz-perselyek, az ún. Vöröskereszt-perselyek kezdik belőni magukat, és a táma­dás minden valószínűség szerint még a délelőtti órákban megindul. Restelkedés nélkül bevallhatom, hogy a hideg végigfutott a hátunkon — a perselyes cserkesz boyokkal né­hány nap alatt lezajlott csetepaténk élénken emlékezetünk­ben volt még.

Készülődni kezdtünk, a muníciót felosztottuk, és elfog­laltuk a fedezékeket a kávéházak különszobáiban, mellékut­cákban, kapuk alatt, kanálisokban, álló és lefegyverzett villa­mosok kerekei alatt, néhányan ama zöld villamosokba rejtőz­ködtek el, amelyek az út szélén állanak. Az első század egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy még a támadás előtt áttörje magát a Józsefváros-fennsíkon, de úgy látszik, heves gránát­tűzbe kerültek, és vissza kellett húzódniuk.

Nyolc óra felé a perselyek heves csöngése fokozódott: néhány ellenséges járőr tűnt fel a jól ismert vörös és sárga szoknyákban, mely színekkel a kiöntött vérhez és a dühtől elsárgult arcokhoz alkalmazkodik Jótékonyország ádáz és el­keseredett hadserege.

A helyzet ekkor a következő volt:

·mema+t •.•.                                      Ms..s                        .,.p•- _ j                         r
1e+~F,...s ~4~.r+ «'s,. T.. L....

Amint az ábrából világosan látható, az ellenséges csapatok igen nagy előnyben voltak, és átkaroló mozdulattól lehetett tartani. Nem volt más hátra, szilárdan ki kellett tartani állá­saink mellett, bármiféle akció az ellenséges perselyek torká­ba rohanó esztelenség lett volna.

A perselycsörgés pergőcsörgésbe ment át. Félórás tüzér­ségi előkészítés után a vörös sapkás cserkeszek rohama követ­kezett. „A harctéren elesett gyermekágyas apák!" kiáltással beugráltak árkainkba, heves kézitusa fejlődött ki; megállapí­tást nyert, hogy az ellenség dum-dum perselyekkel és fojtó gázperselyekkel dolgozott ezen a szakaszon.

Miután el voltunk szánva utolsó csepp krajcárunkig ki­tartani, a verekedés igen heves volt, úgyhogy másfél óra múlva az ellenséges nehéz bakfisok kénytelenek voltak be­avatkozni. A gépviccek rettenetes tüzét nem tudtuk állani, és visszavonultunk második védelmi vonalunkra, számos foglyot hagyva hátra és jelentékeny hadiszert.

Most az „Üdülő Alkalmatlanok Segéd-Egyletére Gondvi­selő" címet viselő ezredek is munkába léptek, nemkülönben a „Harctéren elesett hősök özvegyeinek második házasságá­ból származó leánygyermekeket támogató bizottság" című ez­red s végre „A mezők liliomát" felruházó kegyetlen szoknyás kozákok.

A csata kimenetelét nem tudom; éreztem, hogy minden­áron menekülnöm kell, cselhez folyamodtam. Egy elesett bakfis kezéből kiragadtam a perselyt, átrohantam az ellensé­ges sorokba rettentő csörgetéssel — ott azt hitték, közéjük tar­tozom. Sikerült átjutni a be nem lőtt területre, ahol meghúz­tam magam, bevárva a további eseményeket.

Az Újság, 1916. július 5.