A FEHÉR RUHÁS LÁNY

Egy napon, a sötét pince mélyén, felébredt a fehér ruhás leány éhes galambjának turbékolására. Körülnézett, és nem talált olajmagot. A lefosztott olajágat kezébe vette, és megindult, hogy keressen valakit, aki szóba állana vele.

Alkonyodott már, és az utcákon, mint a megbomlott óra belsejében, őrült sebességgel, zakatolva forgott minden — valaki túlfeszítette az Élet óráját, a rúgó megpattant, és most egy darabig — de meddig? — minden csavar, minden kerék eszeveszetten dolgozott, mintha ezer rugó hajtaná. Társzekerek dübörögtek, csilingeltek a villamosok, de amellett, úgy látszott, minden a legnagyobb rendben ment. Egy-két embert szelíden és csendesen megszólított, hogy hol kaphatna eleséget galambjának — de azok siettek, az egyik valami értekezletre ment, a másiknak a vasútnál kellett lenni, hogy valami szállítmányt átvegyen. Mondom, a világ élénken és duzzadó erővel végezte a maga dolgát, nem értek rá szóba állni vele. A kávéházban élénken kommentálták a hadihelyzetet, vonalakkal és pontokkal rajzolták tele az asztalt, és azt mondták: ez az arcvonal. Egyik-másik felnézett rá, mikor megállt az asztal előtt, és legyintett a kezével.

— Hagyjon, fiam, nem kell, nem látja, hogy kávézom? — A pincér diszkréten megfogta a karját, és tolta kifelé, na, csak menjen, menjen, itt nem lehet virágot árulni. Ezt nem értette.

De mindenütt élénken és lankadatlanul folyt a munka: a szerkesztőségben, ahol egy pillanatra megjelent, kis fekete fiatalember ült, orrán két harminckét dioptriás szemüveggel, sebesen írt egy cikket, fel se nézett, ez, kérem, a kiadóhivatalra tartozik, mondta gyorsan, és közben már írta is: „mi el 1

vagyunk szánva, hogy győzünk vagy elpusztulunk — mi sasszemekkel szembenézünk a jövővel..."

Nem értette ezt a nyelvet, és továbbment.

Különben pedig zavartalanul bonyolódott le minden, mindenki végezte a dolgát, és fecsegni senki sem ért rá. Egy bolt előtt szabályos, kettős sorokban álltak az asszonyok, és vártak. A sor elején rendőr állt: ehhez fordult a fehér ruhás leány, de a rendőr intett, „csak álljon a sor végére, és várja meg, míg rákerül a sor" — mondta, és a fehér ruhás leány csodálkozva ment odébb, hogy már nem érti az ország nyelvét. De mindenütt ilyen hallgatag és néma sorok álltak a boltok előtt, szép rendben, és a rendőr nyugodtan osztotta csoportokra a sort, mintha óriás angolnát szeletelne. Ruhát és kenyeret és zsírt és dohányt osztogattak így, egyforma adagokban — egy helyen vizet mértek ki így, a másik helyen pedig levegőt: mindenki kapott percenként három litert, amennyit a levegőközpont, mint minimumot, megállapított. Lent, a folyó partján pedig szabályos sorban álltak azok, akik a vízbe akartak ugrani — az újonnan érkező türelmesen és rendesen a sor végére állt.

A fehér ruhás lány sokáig ácsorgott és nézdegélt — aztán igen elfáradt, és szeretett volna valahol leülni. De mindenkinek dolga volt, mindenki csinált valamit, idegenkedve és gyanakodva néztek rá. Észrevette, hogy a háta mögött összesúgnak az emberek — egy rendőr meg is szólította, hogy kit keres. Dobogó szívvel és ijedten dadogott valamit. Aztán elfutott: a pályaudvaron azonban megfogták, és igazolványt kértek tőle. Nem értette. „Hogy nem-e ellenséges alattvaló!" — magyarázták neki, és ő félénken kérdezte: „mi az, hogy ellenség — mert én már rég nem jártam erre". Azok összesúgtak — az

egyik bolondnak tartotta, a másik azt mondta: „kém! az átkozott ellenség kérne". Egy szobába csukták, de ő kiszökött az ablakon, és egy induló vonat ütközőjére ült.

Őszi tájakon vágtatott a vonat, és ő seholse látott békés arcokat. Dühöngő öklök emelkedtek a levegőbe, és a szájakról tajtékzott a harag. „Letiporni... szétzúzni... megsemmisíteni... lerombolni" — ezeket a szavakat hallotta, és rémülten gondolta el, hogy íme, nem érti ennek az országnak a nyelvét, és el fog pusztulni, mert nem beszélhet senkivel.

Egyszer aztán vége szakadt a síneknek — lopva leszállt, és gyalog megindult, át a mezőkön.

Távoli dübörgés rázta a földet, de ő csak ment. Egy helyen domb emelkedett, utána hosszú, keskeny árok! Fáradtan ért le egy mély, gyékényfedelű barlang elé — a barlangban néhány szürke ruhás férfi ült, kezükben fegyverrel. Tüzet raktak és melegedtek. Riadtan visszahőkölt — de az egyik intett neki, hogy üljön le közéjük. Leült hát, és ők megkérdezték, mit akar. Édes örömmel ismerte meg a nyelvet, amelyen beszélni tud — elmondta, hogy eleséget keres az ő galambjának.

Fekete kenyérből törtek le és adtak neki.

És míg tartott a tűz, hosszan, csendesen beszélgettek.

Az Újság, 1916. november 5.