A VONATOK

A táborszernagy felugrott asztala mellől.

   Atyám!

   Én vagyok az, te rossz fiú! — bólogatott az öregasszony. — Ilyenkor... itt... a hadiszálláson... és az én tudtom nél­kül...

Karácsony este van — mondta az öregasszony szelíden —, sürgönyöztem, de úgy látszik, eltévedt. Különben baj nélkül jutottam ide.

— Édes jó anyám... üljön le... egészen magamonkívül va­gyok.

   Miért, édes fiam? Nincsen abban semmi. Együtt akartam tölteni a karácsonyestét az én fiacskámmal, az én nagy, nagy, komoly fiammal. Hogy ilyen öregasszony nem való ide, ahol fiatal férfiak verekednek, mit tesz az? Holnap reggel hazamék megint.

— Édes jó anyám, nem arról van szó... hiszen én nagyon boldog vagyok — de én... én itten...

   Látom, dolgozol. Dudus... Nem tesz semmit. Leülök itt a fülkében, és megvárlak... És ha készen vagy, iszunk egy csésze teát vagy puncsot... Karácsony van...

— Nekem nincs karácsonyom, anyám.

— Nincs karácsonyod? Hogy lehet az?

   A háború nem ismer ünnepeket, anyám. Ezt a gépet nem állíthatja meg senki és semmi, egy pillanatra se... itt min­den, ami odakint áhítat és kegyelet és elérzékenyülés: vesze­delmes bűn, mert nyitott rést hagy a páncélon, ahol be lehet szúrni... Ezen a ponton, ahol most állunk, mindkét részről

rögtöni támadásra nyílik alkalom... Ha egy pillanatra el­eresztjük a fegyver ravaszát, legyen az ok karácsony vagy akár a szentlélek lejövetele: az ellenség lélegzethez jut, és egyetlen lendülettel magához ragadja a kezdést... A mai este kritikus: nemcsak hogy pihennünk nem szabad... de inkább...

És szeme felvillant. Az öregasszony ijedten meresztette rá tekintetét.

  De inkább? Csak nem úgy gondolod, hogy ma este...

   Pszt... halkabban, anyám. De igen, úgy gondolom... Ma éjszaka támadni fogunk.

Az öregasszony összecsapta kezét.

           Karácsony éjszakáján?

— És ha a világ utolsó karácsonya volna... Nem szalaszt­hatom el az alkalmat, anyám, — ezt az egyetlen alkalmat! Lát­ja... ezeket a térképeket... látja ezt a sok piros vonalat, ami­ket ide huzigáltam... Néhány perccel azelőtt, hogy belépett hozzám, készültem el a tervvel... az egészet átgondoltam... nem maradhat el... de csak ha most, most azonnal végrehajt­juk... Holnap már késő...

   Késő?

   Késő! Jól megnéztem mindent... Most vettem észre, pár perccel ezelőtt a nagyszerű alkalmat... Kötelességem, hogy megragadjam, és meg is akarom ragadni... Holnap! Holnap annak a pontnak itten... látja, itt a térképen, ezt a pontot?... már nem lesz meg az a jelentősége... Ezt ma kell elfoglalni.

Izgalomba jött, elfelejtette, ki az, akihez beszél... Mintha tanácskozáson ülne, magyarázni kezdett az öregasszonynak.

— Látod-e?... itt, itt a töltés alatt... két ezred fekszik, elásva... Ezek, mihelyt felkel a hold, lassan kimásznak... Előrehúzód­nak, az első állásokig... A hegy alatt három másik ezred... szemben egy völgy, amit zárótűz alatt tart az ellenséges tü­zérség... Mindegy, a völgy bejáratát meg kell kaparintanunk... mert azon túl, azon túl...

— Azon túl...

   Nem mondhatom meg, még neked se. Csak annyi biz­tos, hogy reggelig ott kell lenni... Két ezredet ledobok a völgy­be... a másik három oldalt, innen, rá a szorosra...

   A völgyre? De hiszen azt mondtad... hogy ott...

   Igen, zárótűz! Mindegy! Két ezredet feláldozok! Míg ezekkel végeznek, felszabadul az országút... Meg kell len­nie! Meg kell lennie, bárhogy fáj a szívem szegény fiúkért... de nekem kell, nekem kell, nekem szükségem van...

   A vonatokra! — bökte ki az öregasszony.

A táborszernagy kezéből kiesett a ceruza, nyitott szájjal me­redt rá anyjára.

         Honnan tudod?... — suttogta. — Hiszen ezt csak én... Hiszen csak ma éjszaka állanak ott a vonatok... már ezt csak én tu­dom...

Az öregasszony maga is meghökkent.

         Bocsáss meg, bolond vénasszony vagyok — mentegetődzött mosolyogva —, nem értek én ezekhez... ne haragudj, fiacs­kám...

   De hát akkor... honnan tudja mégis?

— Mi? Ja, a vonatokat... Hiszen oda se figyeltem, mit be­

széltél... a szájadat meg a szemedet néztem, édes fiacskám és úgy elszorult a szívem... és egyszerre, mintha itt lenne, a szemem előtt... egy karácsonyestén láttam... harmincöt év­vel ezelőtt... te akkor nyolcéves voltál... és most, hogy azt mondtad, összehúzva a szemed, „nekem szükségem van, ne­kem kell, nekem kell" — hát éppen olyan volt a szájad, meg a szemed, meg a hangod, mint akkor... azon a karácsonyes­tén... és eszembe jutott, hogy ugyanígy mondtad és ugyan­ezt... az úgy volt, tudod, hogy két doboz ólomkatonát kap­tál... de a szomszédék Pistája meg kis vonatot kapott... és akkor nem kellett neked a katona... hanem azt mondtad, hogy odaadod a Pistának a vonatér... és ahogy mondtad, ép­pen úgy tettél a szemeddel... „nekem kell, nekem kell", azt mondtad... hát én nekem eszembe jutott most ez, és kicsú­szott a számon... a vonat... ne haragudj rám...

A táborszernagy nem felelt. Lassan leült, és lassan tenyeré­be eresztette homlokát, mint mikor nehéz és hosszú álomból ébred az ember egy ismerős, egyszerű hangra, ami távoli és régi szobákból kiáltozott és hívta... és amit zavaros álmában mennyboltok dörgésének tartott.

Az Újság, 1916. december 26.