KIÁLTVÁNY

Katonák! Polgárok! Munkások! Íme, a Tanács, aki én vagyok, embertársatok, ki megfürödtem veletek vérben és gennyben, azt parancsolom most nektek: felejtsétek el. Felejtsétek el, bízzatok meg valakit közületek, hogy helyettetek tartsa számon, hordozza elméjében, ami történt - ti pedig felejtsétek el, térjetek haza, és csókoljátok meg a Boldogság köntösének szegélyét, csókoljátok meg gyengéd és drága kezét, amit búsan, elhagyatva tárt ki felétek, mikor hetykén, dacosan futottatok a viharba, mert szenvedni akartatok.

A szenvedést hirdették nektek, azt mondták, a szenvedés nemesít. Tisztító vihar, azt mondták nektek, amitől jobbak lesztek, megismeritek az igazságot. Én pedig, aki embertelenül szen- 50 vedtem: azt mondom nektek - a szenvedés gyalázat és gonoszság, és méltatlan dolog a szenvedés. Csak a boldogság emel fel, a boldogság, a megismerés és kinyilatkoztatás - a szenvedés az állat, és a boldogság az ember.

Állattá lettünk, embertársaink, magányos fenevaddá, mikor elhagyott minket a boldogság, és mi összeverődtünk, magányos fenevadak, hogy együtt szenvedjünk. Felejtsük el, és hirdessük és akarjuk az örömöt: mert az öröm a világosság és a megismerés - az öröm az élő jövő, a szenvedés a halott és néma múlt, a visszahozhatatlan és közönyös üresség, álló, mozdulatlan és tehetetlen tárgy, ásító semmi, koporsóbélés, tompa anyag.

Ti most tömegekben jártok, és még összeverődtök az utcasarkokon, lobogót lengettek a szélben, és részeg szavakat kiáltoztok - de ez még nem az öröm: ez csak mámor még, sejtelme az örömnek. A boldogság nem fut össze csoportokba, és nem keres fegyvertársakat - a boldogság nem száz ember és ezer ember - egyetlen ember a boldogság, befelé néző, csöndesen mosolygó - ti vagytok a boldogság, külön-külön, ha majd ha szétváltok egymástól, s magatokra maradtok, s megkérditek magatokat: most hol van, akit szeressek, aki szeret, akivel nem azért akarok találkozni, mert érdekem, mert veszélyben vagyok, mert védelmet keresek, s mert ő védelmet keres - hanem azért, mert neki öröm és mámor és boldogság az én örömöm és mámorom és boldogságom.

Nem az a boldogság, hogy most együtt vagytok és egyet akartok, és rajongó szóval járjátok be az utcákat - nem a köztársaság a boldogság, hanem az, amit a köztársaság talán lehetővé tesz végre: hogy magunkra maradjunk végre, külön-külön, s eszünkbe jusson életünk, az egyetlen, ami adatott nekünk, s amit önmagunk használatára osztott ki nekünk a legfőbb Központ és Hivatal. Nem az a boldogság, mikor az eget verő „Éljen” eldördül millió ajakról - hanem az, mikor elhallgat a zaj, s mindenki meghallja tulajdon szívének dobogását. Hallottátok a szót: egy mindenkiért! - és ti engedelmeskedtetek. Most követeljétek végre: „mindenki egyért”, azért az egyért, amit úgy nevezünk külön-külön: én.

Tudjátok jól, miről beszélek. Nyújtsunk kezet egymásnak, kik most együtt vagyunk és egyek vagyunk, búcsúzzunk el egymástól, higgyük és reméljük, hogy nem látjuk többé egymást - mert nem lesz rá szükségünk többé. Széledjetek szét békében, s keressétek fel az elhagyott házat - ott vár reátok, akit elhagytatok, a szép, a jó és kedves és lágy és remegő - nem zsákmányt vár, és pénzt és dicsőséget, győzelmes lobogót se vár: téged vár csak boldogtalan szenvedő, egyedül téged, meztelenül, ahogy megszülettél az örömre, hogy visszafogadjon szerelmes ölébe - vár rád, aki egyedül téged akar csak, senki mást, az egyetlen, akinek öröme a te örömöd, s akit nem szabadott volna elhagyni soha.