SZÉLJEGYZETEK A MAJOMPERHEZ

I.

Dayton tanító úr védője, mint a jelek mutatják, összejátszik az ügyésszel: marasztaló ítéletet provokál. Olyan biztos a dolgában, hogy az evolúció botcsinálta apostolának, a lelkes kis tanítónak olcsó mártíriumától (500 dollár! — meg kell adni, a tudomány vértanújával nem olyan szigorú a keresztény dogma, mint amilyen szigorú annak idején a tudomány dogmája volt a kereszténység megalapítójával) többet, nagyobb propagatív eredményt vár, mint amennyit a fölmentés jelentene. Micsoda szenzáció lesz, mosolyog magában önelégülten a hiteltelenségében sok hívőnél szilárdabb ügyvédke: a huszadik században, és még hozzá Amerikában, a felszabadult tudomány eredményeiből élő, eredményeit élvező, eredményeire alapított Amerikában elítélnek valakit, mert a szabad megismerés, a gondolatszabadság törvényét hirdeti! Ez az ítélet visszafelé sül el: kompromittálja és lehetetlenné teszi a nevetséges törvényt, aminek nevében hozták — a felmentés csak a vádat semmisítené meg, de az elmarasztalás örökre megsemmisíti a szellemet, ami ilyen vádat kovácsol.

II.

Így okoskodik az ügyvéd. És Európa és Amerika felszabadult gondolata nevetve tapsol hozzá — a majompör bírái, mint komikus alakok, legfeljebb holmi Fliegende Blátterbe való figurák népszerűségére számíthatnak — az elsavanyodott apa szerepében, aki dühösen kiált rá fiára: „Lehet, hogy te a majomtól származol, de én nem!" S mégis, míg idegesen és korántsem megnyugtatva olvasom az ügyvéd fejtegetéseit, Chesterton őrültje jut az eszembe, akiről e pogány lelkű fanatikusa a katolicizmusnak azt állapította meg valahol: „mindenét elvesztette, csak az eszét nem". Ez az ügyvéd nagyon is eszes. Különös az a biztonság, amivel a szabad gondolatot védi — azt a kínos gyanút kelti bennem, hogy könnyű neki, nincs más védenivalója. És ellenfeleit, a bírákat, valahogy félelmetesebbnek érzem, bármennyire nem adok nekik igazat, nem tudom nevetségesnek látni őket, valami rettentő erőfeszítést sejtek a makacsságukban: annak az erőfeszítését, akinek más vesztenivalója is van, mint a gondolat szabadsága — és az ember, itt a Földön nemcsak gondolat s nem, sajnos, vagy hála istennek — de bizonyosan sok minden egyéb is.

III.

Egy valami biztosan hiányzik ebből az ügyvédből: a biztonságán, a határozottságán látom a hiányt, mint ahogy a háztető peremén nyugodtan sétáló emberről az orvos tudja jól, hogy vagy holdkóros, vagy elvesztette azt a bizonyos kis szervet, ott a fül mögött, a labirintust, a tájékozódás szervét, aminek birtokában az egészséges embert okvetlenül szédülés fogja el, ha mélység fölött jár. Ennek az ügyvédnek nincs történelmi érzéke. Ha volna, szívdobogást érezne, elsápadna a szörnyű hasonlóságon, ahogy lent, az idők kútjának vizében felismerjük önmagunk tükörképét, a hanyatló Róma távolságában, körülvéve a népvándorlás hullámaitól, százmillióból azoknak, akiknek mindegyvolt, hogy tíz isten vane, vagy száz, hogy helyesen értelmezzüke a mitológiát, vagy helytelenül egyszerűen azért, mert nekik nem kellett se a tíz, se a száz, nem kellett az egész mitológia, éppoly kevéssé a neológ liberális latinok, mint a konzervatív és ortodox latinok — mert nekik a latinok nem kellettek: — a recsegőropogó Róma kétségbeesetten próbált purifikálni, visszaállítani eredeti formájában a tiszta hitet, amit az okoskodó tudósok és szabadgondolkodók szétboncoltak, behelyettesítve kétmillió évvel a hét napot. És vérpadra küldték tulajdon fiaikat — nem volt már erejük kívül csinálni rendet, elkezdtek belül rendet csinálni, mint a haldokló, akinek utolsó kívánsága, hogy szép halott legyen.

A majompörvédelmét még meglepetés érheti. Egyelőre az a helyzet: valószínűbb, hogy egész Amerika területére behozzák a majomtörvényt, mint hogy Tennesiben eltörlik.

Magyarország, 1925. július 21.