i
MEGY A
KUTYA A GAZDÁJÁVAL
Őnagyságát megpillantottam a Rákóczi út elején. Különös, téveteg,
zavart mosoly futkároz az arcán: kalapja kissé ziláltan van feltéve, egész
megjelenésében túlnyomó az a leplezett ziláltság, ijedtség, mint aki valamit
elfelejtett, vagy valamit szeretne kérdezni, de meggondolta magát és mégse
kérdezi.
Egyik kezére vékony zsinórszíj van csavarva, a szíjhoz
egy fekete kiskutya tartozik. A szíj most megfeszült, és kihúzta őnagysága
kezét: a kutya szaglászva előrefutott. Őnagysága zavartan mosolyog,
hanyag szórakozottsággal a szomszéd ház ablakait kémleli. A kutya hirtelen
meggondolja magát, befordul a Miksa utcába. Mind a ketten eltűnnek.
Negyed óra múlva a Teréz körúton egyszerre megpillantom
mind a kettőt. A kapuból először a kutyát látom kifutni, utána jön az
asszony. Most figyelni kezdtem őket. A kutya gondolkozik, aztán, mint aki
elhatározta magát, nekivág a kocsiútnak. Átmegy a másik oldalra. Ott mást
gondol, beszagol egy kapuba, aztán nyílegyenesen a Király utca felé tart. Úgy
látszik, valami ismerőse jutott eszébe, akit meg kell látogatnia. Az
asszony zavart mosollyal utána. Egy fordulatnál összetalálkozunk. Amint
összenézünk, sértődött és elkapott tekintete ezt látszik mondani:
— Nahát, mit néz? Nekem erre van dolgom. A Király utcában
van dolgom —, nem lehet nekem a Király utcában dolgom? Előbb csak úgy
átmentem a másik oldalra —, az ember néha csak úgy átmegy a másik oldalra.
Nem folytathatja, a kutya hirtelen megfordul.
Felszalad egy villamos lépcsőjére. Keresztülmegy a peronon és a másik
oldalon leszáll. Hirtelen egy macska után veti magát. Szaladni kezdenek.
Őnagysága kicsit liheg, de a tekintet így szól: Én most szaladni akarok.
Mit néztek? Szaladok, az egészséges.
Két óra múlva a Józsefvárosban találkozom velük
utoljára. Pinceablakból dühös ugatás hallatszik. A pinceablak előtt térdel
— őnagysága és éppen azon van, hogy fejjel előre belebújjon, de a
kalapja miatt nem lehet. Karját már benyújtotta, a szíj megfeszült rajta.
Bentről dühösen ugat a kutya, ezt ugatja:
— Na mi lesz? Mi lesz már? Puc, Puc.
Ezt
ugatja, puc, puc.
Határozottan ki lehet venni az ugatásából.
Odamegyek, és megragadom őnagysága karját.
— Asszonyom — szólok és könny szökik a szemembe —, ezt nem lehet elviselni
tovább. Neki ehhez nincsen joga, hogy így ráncigálja magát. Hiszen nincs is
száma, asszonyom, jelentse fel. És miért nincs szájkosár rajta? Adja át a
rendőrnek.
Könnyekben tör ki. Aztán fuldokolva rebegi:
— Mit
tegyek? Úgy szeretem, úgy imádom ezt az aranyost. — Asszonyom, engem szeressen
inkább.
Magyarország, 1925. szeptember 20.