TIZENKÉTEZERÖTSZÁZ

 

Én aztán igazán nem értek pénzügyekhez, nemcsak úgy vicc­ből, enyelgésből, dévajságból mondom, mint Hegedűs Lóránt, kitűnő barátom. Én bizonyítani tudom, hogy nem értek hozzá, én bizonyítványt hozok, én hajlandó vagyok levizsgázni és megbukni —, én száz tanút állítok, akik bizonyíthatják, hogy engem sohase láttak pénzügyekkel foglalkozni. Az én hozzá­szólásom a tizenkétezerötszázas pengő kérdéséhez a hozzá nem értés legtisztább, legszűziesebb, legártatlanabb himporától harmatos —, én úgy emelem fel ábrándos, tiszta kék sze­mem megejtő pillantását Bud miniszter bácsira, mint a zsenge menyasszony, mikor először intéz hozzá néhány óvatos, ko­moly, férfias szót az élet értelméről féltő, aggódó édesanyja. Én vagyok az az ember, akinek számára a felvilágosító cikkek és nyilatkozatok és magyarázatok szólnak e tárgyban = a mi­niszteri értekezleten, ahol döntöttek és megállapodtak a ti­zenkétezerötszázas pengőben, rólam volt szó, mikor utasítá­sokat adtak a referenseknek, hogy a nyilvánosság számára érthetővé kell tenni, meg kell magyarázni, miért volt a leg­jobb ez a megoldás —, mindez nekem szólt, hozzám volt in­tézve, egyedül hozzám, mert én vagyok az egyetlen ember, aki e magyarázatok és felvilágosítások nélkül kukkot sem ér­tenék az egészből —, én vagyok az a fehér lap, az a nyitott fül és csukott száj, az a friss gramofonlemez, akihez kézzellábbal beszél most, lapok hasábjain, pártértekezleteken, par­lamenti ülésen a szakértő, hogy hát miért jó ez a dolog —, mert nekem nincs rá megjegyzésem, nekem nincs elméle­tem, feltevésem, ellenvetésem, honnan is lenne, hiszen én nem értek a dologhoz. Én vagyok az az ember, akivel meg kell értetni, hogy az elképzelhető lehetőségek közt mért leg­jobb a tizenkétezerötszáz. tehát ennek megfelelően el is olvastam minden cik­ket és nyilatkozatot, ami ezt a célt szolgálta. Elolvastam, meg­tanultam kívülről, betéve —, bemagoltam és felmondtam ma­gamnak, és most van szerencsém vizsgázni belőle.

Tehát.

Háromféle megoldást ajánlottak. Hogy húszezerrel szo­rozzunk, hogy tízezerrel szorozzunk és hogy tizennégyezerötszázzal szorozzunk.

A húszezer mellett szólt, hogy könnyű szorozni, hogy kényelmes átmenetet ad, hogy tekintélyt kölcsönöz a pénz­nek. Ellene szólt, hogy drágulást idézne elő esetleg.

A tízezer mellett szólt, hogy a legtermészetesebb szorzó­szám, nem okoz fejtörést, olcsóbbodást vonna maga után. Ellene szólt, hogy az osztrák pénzzel egyforma volna a pén­zünk, ami azt a látszatot keltené, mintha minekünk annyi eszünk se volna, hogy külön pénzt gondoljunk ki magunk­nak.

A tizennégyezerötszáz mellett szólt, hogy állítólag, ennyit ér a pénzünk ténylegesen. Ellene szólt, hogy borzasz­tó nehéz volna átszámítani.

Már most a pénzügyminiszter úr azt csinálta, hogy mind a három lehetőséget elvetette és egy negyediket talált ki, amit rögtön el is fogadott. Első pillanatra ez a megoldás szeren­csésen egyesítette magában mindhárom lehetőség hátrányait: a tizenkétezerötszázas pénz nem tényleges értéke a pénzünk­nek, irtóztató nehéz szorozni vele, minden vonalon a legna­gyobb zavarokat és kellemetlenségeket idézi elő, azonkívül senkinek se tetszik a dolog és mindenütt elszontyolodást és kedvetlenséget vált ki.

Ezzel szemben a pénzügyminiszter megnyugtatta a kedé­lyeket, hogy majd csinálnak táblázatokat, amiket mindenki magánál hord majd és erről a táblázatról kényelmesen le le­het olvasni a szorzatokat és hányadosokat és logaritmusokat és köbgyököket, amikkel számolni kell majd a Teri szakács­nénknak a csarnokban.

Valamikor, a Somossymulatóban énekeltek egy küplét, aminek ez volt a refrénje:

„Ez a dolog roppant egyszerű!!
Egyszerű és mégis nagyszerű"  "

Hát igen, képzeljék el, hogy valaki elrontotta a gyomrát ková­szos uborkával. Három orvos tanácskozik fölötte:  az egyik hashajtót ajánl, a másik meleg borogatást, a harmadik böjtöt. És végre mind a hárman lelkesedéssel elfogadják egy negye­diknek a módszerét, mely szerint a beteg egyék még két kiló kovászos uborkát, és amennyiben a görcsök fokozódnának, olyan szert kell neki beadni, amitől erős fejfájást kap, olyan erőset, hogy elfelejti a gyomorgörcsöket. Pedig a dolog roppant egyszerű —, egyszerű és mégis nagy­szerű. Ez a negyedik megoldás éppen azért győzött, mert mind a három lehetőség mögött voltak rejtett okok és érde­kek, csak emögött nem. Mindhárom orvos, a hashajtóval, a borogatással meg a böjttel reklámot akart csinálni a maga gyógyító eljárásának és a hashajtógyárnak, azért volt érde­kük, hogy a beteg meggyógyuljon — önző célok lebegtek előt­tük, ők maguk akartak érvényesülni. A negyedik tiszta és ön­zetlen ember volt —, ő nem akart érdemeket szerezni, feltűnni, ünnepeltetni magát, mint nagyszerű orvos —, ő tisztán és őszintén és önzetlenül, minden hátsó gondolattól, nyerészkedési szándéktól, kapzsiságtól mentesen, puszta lelkese­désből, l'art pour l'art, azt akarta csak, hogy a betegnek job­ban fájjon a hasa, mint ahogy eddig fájt — s a három érdekelt orvosnak megszégyenülten el kellett hallgatnia.

Pardon — a pénzügyekhez nem értek —, de azt nem mond­tam, hogy lélektanhoz se értek.

Az Est, vasárnap, 1925. november 1.