ÉLETMENTŐ GILLOTIN ÉS TEJÜVEG

(Levél ükunokámhoz a pesti villamosról)

Kedves Lajcsikám, vagy Ferikém, aki majd úgy harminc esztendő múlva fogsz megszületni — elhatároztam, hogy az ilyenféle apróságokat, mint ez, amiről most akarok beszélni, ezen­túl neked írom meg, és nem zaklatom vele kortársaimat. Van­nak itt körülöttem, ebben a korban, ebben a városban, ami számodra a múlt kedves fonákságát és komikumát jelenti, bizonyos dolgok, amik olyan hihetetlenül és furcsán hatnak magamra is, mintha nem most, a jelenben történnének, amit élek, hanem sokkal régebben, a spanyol inkvizíció korában, mondjuk, vagy a harmincéves háború idején — mintha nem is élném őket, hanem csak úgy olvasnám valami elsárgult, régi levélben, a múzeumban — vagy még inkább, mintha H. G. Wells híres időgépén utaztam volna visszafelé a korból, amiben Te élsz, és egyszer, mikor szórakozottságból kiléptem belőle, a gép tovább rohant, vagy megfordult és visszatért és én itt maradtam volna. Azért mondom, hogy Téged, aki csak harminc év múlva fogsz megszületni, inkább érezlek kortár­samnak ezekben a pillanatokban — és hiszem, hogy érdekelni fog minden apróság, amit e korról mesélek Neked.

Mert ezeket nem érdekli. Kérlek szépen, elmondanám mindezt nekik is, meg is próbáltam már elmondani, nagy cso­dálkozással, mint valami hihetetlen anakronizmust, de vállat vontak, és azt felelték, mi van ebben? ez így van! — és tovább mentek. Itt van például a pesti villamos. Ha elmész a' mú­zeum hírlaposztályába, és lapozgatsz napjaink újságrégisé­gei közt, feltűnik majd neked, hogy ez a mi régi döcögős köz­lekedési eszközünk, a villamos, ami neked olyan, mint nekünk a postakocsi, mennyi embert gázolt agyon minden hónap­ban, és csodálkozol magadban, hogy lehetett az, Én, aki jó néhány halálos villamosgázolás tanúja voltam, riporteri egy­szerűséggel elmondhatom neked, az ilyesmi hogy történik. Van ezeken a villamosokon elöl, a mellső kerekek előtt egy deszka — úgy hívják, hogy életmentő deszka, mert állítólag az a célja, hogy ha valaki a kerekek elé kerül, ne mehessen rá a kerék, hanem az illetőt félretolja, ellökje maga elől, s így legalább is az életét megmentse.

Ez a deszka azonban — elhiszede Lajcsikám? — egysze­rűen rossz, nem felel meg a céljainak, alkalmatlan arra, amire csinálták. Ugyanis legalább tizenöt centiméterrel rövidebb, mint amilyennek lennie kellene, a deszka és a sín között nagy távolság van, tehát tíz eset közül kilencszer az történik — amiket én láttam, mindegyik esetben így volt —, hogy az élet­mentő deszka nemcsak hogy nem tolja félre a szerencsétlen áldozatot, aki a kerekek elé esett, hanem inkább megfogja, begyűri maga alá, szinte beigazítja, berögzíti a fejét vagy a lá­bát a kerék számára, mint a gillotin deszkája a kés alá, hogy még akkor se menekülhessen, ha életösztöne találékonysá­gában egy szerencsés mozdulattal félre akarja kapni legfon­tosabb testrészeit az utolsó pillanatban.

Megáll az eszed, ugye, Ferikém, és azt kérdezed, hogy hát mi ez, megbolondultunk mindannyian, vagy én bolondul

tamul­meg, hogy ezt látom és nem szólok? Hiszen ez gondat

lanságból okozott emberölés — ha egyetlen eset azt bizonyí­totta, hogy ezek a deszkák rosszak, rögtön, aznap le kellett volna szerelni minden villamosról ezeket a deszkákat, és más­féle szerkezetet tenni rá, ami megfelel a céljának, ha annyi esze és tudása nem volt annak, aki csinálta, hogy mindjárt jól csinálja. Hiszen ez majdnem gyilkosság — hiszen ennek a megállapítása nem is a közönség dolga, hanem a villamostársaságé, ami arra való, hogy a villamossal foglalkozzék, más dolga nincs is — tehát legalább annyira ismernie kellene a villamosnak, ennek a csodaszörnynek a természetrajzát, mint ahogy a lovásznak tudnia kell, hogy a lónak hány lába van, és mire szokta használni.

Hát kérlek szépen, Lajcsikám. Én ezt a dolgot már tíz éve tudom, és tudják még néhányan, nem is kell szakembernek lenni hozzá, én magam már háromszor meg is írtam ezt, nem is cáfolta meg senki, sőt a rendőrségi jegyzőkönyvek néhány­szor hivatalosan meg is állapították. Mindenki tudja, meg van állapítva — a villamostársaság is tudja, és bánatosan csó­válja a fejét, mint valami tárgyilagos természettudós, az Em­berevő Electrozoon Budapestiensis alapos ismerője, mint Brehm, mikor kimutatja, hogy a tigrisnek bizony megvan az a káros és tökéletlen tulajdonsága, hogy az embernek leha­rapja a fejét: ez már így van.

Én csak neked mondhatom el, Ferikém, ezek nem hiszik el. nekem rettentő gyanúmat: hogy a villamostársaság soha életében nem látott még villamost, sőt tovább megyek: a villamostársaság nem is tudja, mi az a villamos, mi fán terem és mire való —, csak most már szégyelli ezt bevallani és úgy tesz, mintha tudná, mint az egyszeri zsidó, aki megkérdvén a franciát, hány óra, a »je ne sais pasa válaszra fejéhez kap: ajvé, sehon so spül! A társaság szégyelli bevallani, hogy nem tudja, mi meg restelljük neki megmagyarázni az alapfogal­makat. Ez a rémes gyanú múltkor fészkelte belém magát: a Rákóczi úton utaztam egyikén azoknak a villamosoknak, amiknek az ablakai — elhiszede Ferikém? — átlátszatlan tej­üvegből vannak, mint a félreeső helyiségeké, minek következ­tében — elhiszede, elhiszede Lajcsikám? — az utasok nem láthatják az utcát, hogy hol vannak és hogy hol szálljanak ki! Mindez nem lehet másképp, csak úgy, hogy a villamostársaság hol félreeső helyiségnek, hol meg valami gillotinféle ki­végzőgépnek saccolja ezt az előtte ismeretlen fogalmat, és ebben a félreértésben adja ki aztán rendeleteit, mikor arról van szó, hogy mégis csinálni kéne valamit ezzel a villamossal.

Csak jönne végre egy bátor ember, aki megmondaná, vagy a szótárból és lexikonból kivágná a villamos műszót, és név­telenül beküldené nekik, hogy végre megtudják az igazat: hogy a villamos nem lábak és kezek és fejek szakszerű am­putálására való sebészeti műtőgép, nem gazdag magánzók és nyugalmazott vezérigazgatók exkluzív találkozóhelye, nem jutányos hirdetési oszlop a székesfőváros használatára, nem nyilvános diszkrét helyiség, ahová nem szabad benézni és ahonnan nem szabad kinézni, nem őskori lelet és nem állat­kerti csodalény: a villamos az utasok szállítására szolgáló közlekedési eszköz.

Az Est, kedd, 1924. február 12.