CSALÁDFENNTARTÓ 1924BEN BUDAPESTEN

Nevem Akárki Benő. Foglalkozásom, mondjuk, kereskedő. Bár iparosnak is nevezhetném magam, mert amit eladok, magam készítem: mégis inkább vagyok kereskedő, mert eladni nehezebb azt, amit készítek, mint készíteni: képességeim ennek megfelelően, inkább kereskedői irányban fejlődtek ki.

Mindegy — hangsúlyozni csak azt akarom, hogy a középosztályhoz tartozom. Szerény, de szigorú polgári erkölcsű családból kerültem ki, apám ügyvéd volt, nagyapám orvos. Ennek megfelelően polgárok között nevelkedtem; érettségiztem, voltam majálison, jártam teniszezni, télen korcsolyáztam, nyáron nyaraltam.

Feleségemmel, annak rendje és módja szerint, táncestélyen ismerkedtem meg; voltunk az Angol Parkban, megnéztük a vendégszereplő németeket, főpróbára is elmentünk, uzsonnáztunk az Augusztnál, felrándultunk két napra Bécsbe.

Most van két gyermekem, egy fiú meg egy leány. Kilencéves és tízéves.

Polgári életet élünk. Van négy szobánk, gáz, villany, telefon. Személyzetünk: szakácsné, szobalány, nevelőnő. Családom ebből a hét emberből áll.

Napjaink így múlnak:

A feleségem felkel fél tíz felé — nem mintha lusta volna, de gyenge a szervezete állítólag, a háziorvos is sok alvást ajánl. A gyerekek télen ilyenkor iskolában vannak, nyáron kint a Balatonban. A személyzettel nincs sok baj, hála istennek, hat éve vannak nálunk, mindegyik tudja a dolgát. Felöltözik, gondolom, mint jómódú polgárasszonyhoz illik, bemegy a városba, vásárolni, nézelődni. Beszól a szüleihez. Dél felé kicsit kimegy a korzóra. Találkozik a barátnőivel. Remélem csak barátnőivel. Kettő felé hazajön, megebédel. Ebéd után alszik négyig. Négykor angol órát vesz. Utána kicsit zongorázik, olvas, uzsonna után barátnőihez megy — remélem, csak a barátnőihez — beszélgetni, életről, irodalomról, errőlarról. Nyolc felé hazajön, intézkedik vacsoráról, gyerekekről. Ilyenkor találkozik velem is. Többnyire vendéglőben vacsorázunk, aztán színházba, vagy kávéházba, vagy ismerőseinkhez megyünk.

A kislányom nyolckor iskolában van. Tizenkettőkor megy érte a nevelőnő. Rendesen előbb ebédelnek, mint mi. Ebéd után lecke, aztán zongoraóra, francia óra. Uzsonna után séta, játék, barátnők. Nyolckor vacsora. Vacsora után olvasás. Fél tízkor lefekszik.

A kisfiam napja is körülbelül ilyen, csak zongora helyett tornaóra, vívólecke van — séta helyett futballozni jár a rétre.

A szakácsné hatkor kel. Lemegy bevásárolni — este cédulán értesítik, hogy mi lesz ebédre —, aztán főz. Délben behozza az elszámolást. Délután, ha a konyhával végzett, házi dolgokat intéz el, mosás, varrás stb. Vacsora után visszavonul, magánéletet él.

A szobalány reggel takarít, délben tálal, este megágyaz. Többet nem tudok róla.

A nevelőnő reggel elkíséri a gyerekeket iskolába. Délig varrogat nekik. Délben értük megy. Ebéd után átnézi a leckéjüket, elkíséri őket az órára, sétálni. Este mesél nekik, lefekteti őket.

Én fél nyolckor kelek. Gyorsan felöltözöm. Bemegyek a műhelybe. Dolgozni kellene, meg kellene csinálni azt a régen megrendelt micsodát, de ahhoz, hogy elkészüljek,

legalább egy hét kellene. Nekem pedig holnapra kell a pénz, mert ki kell fizetni a villanyt, a gázt, a franciatanárt, az angoltanárt, a vívótanárt, a szobalányt, a szakácsnét, a nevelőnőt, a manikűrt, a mosószámlát, a ruhaszámlát, a telefonszámlát, a szerelőszámlát, a drogériaszámlát, a tandíjat, a házbért, a kocsit, a színházat, a vendéglőt, a parkot, a huzatot, a liftet, a lépcsőt, a kövezetet, a különbözetet — és valamit, ugye, az ember a gyereknek is visz, azonkívül szegény ember, igazán adhatnának neki valamit, alig tudja eltartani magát, már negyedszer volt itt.

Tehát nem csinálhatom meg azt a dolgot, valami kisebbet talán, de arra is kellene kérni előleget, el kellene menni a Kenceficéhez, az ám, de nincs otthon, az ám, otthon van, de mit gondolok, neki sincs, hogy gondolom én azt, ilyen rettenetes gazdasági viszonyok közt. Jöjjek egy óra múlva, jöjjek két óra múlva, jöjjek holnap. Majd telefonáljak, majd telefonál. Az! a kisebbiket lehetne, de azért nem adhat ennyit. A nagyobbikról majd beszélni fog a méltóságos úrral, ha megjön. Háromkor szóljak be hozzá.

Jó, legfeljebb nem megyek haza ebédelni, telefonálok, édes fiam, nem jöhetek haza, dolgom van. Háromkor beszólok, ja, a Kótyonfittyék meggondolták. Jöjjön ki velem Rákospalotára. Na de ilyet! Rákospalotára? Hja, barátom, ma nem olyan világot élünk! Aki keresni akar, annak dolgozni kell. Ötkor végre ott találjuk. Hétkor pofont ígérek neki, hogy hiába vitt ki. Fél nyolckor végre ideadja a negyedét annak, ami jár, de visszaígéri a pofont. Bravó, negyed kilencre otthon lehetek!

A feleségemet így hívják, kezit csókolom, nagyságos aszszony, ejnye, de csinosak vagyunk ebben az új kalapban!

A kislányomnak azt mondják: Hát ki ad pacsit a bácsinak, kis kisasszony?

A kisfiamnak pedig: Jól van, fiatalúr!

A szakácsnéhoz benéz a postás: de friss színben tetszik

lenni!

A szobalányt megszólítják az utcán: merre megy, kis

asszony?

A nevelőnő megszólítása: »volna szíves, kisasszony,

lenne olyan kedves kiszólni az Irmának?«

Nekem azt mondják: hé, Akárki! Mi van azzal a dolog

gal, a fene egye meg?

Szeretnék beállni inasnak saját magamhoz.

Az Est, péntek, 1924. július hó