A KAPUN BE LEHET MENNI

A házunk felvonó fülkéjének ajtaján cédula jelent meg ma reggel. Vastag betűkkel a következő érdekes értesítés rajta.

„A LIFT MŰKÖDIK."

Ebben a dologban az a csodálatos, hogy az olvasó ezt nem is tartja csodálatosnak, annyira nem, hogy inkább csodálkozva néz rám, azon csodálkozván, hogy én ezen miért csodálkozom.

Hát persze. A lift működik. Az olvasó azt ajánlja, hogy csodálkozás helyett inkább örüljek. Az olvasó nagyon jól tudja, hogy a lift természetesen vagy két éven át nem működött, tehát azt a tényt, hogy most működik (ki tudja, meddig!), közölni kell a lakóval, aki igazán nem sejtheti önmagától, hogy a lift ilyen kivételes állapotban van.

Csakhogy én öregebb vagyok az olvasónál egy világháborúval, vagyis ötezer évvel, és én még emlékszem arra az időre, amikor, ha időközönként megjelent egy cédula a felvonófülke ajtaján, azon az állt, hogy:

„A LIFT NEM MŰKÖDIK."

Abban az időben ugyanis, bármilyen különösen hangzik, az volt a természetes állapot, hogy a lift működött és — hihetetlen, mégis úgy van — ezt olyan magától értetődő valaminek tartották, hogy külön értesítést nem is adtak le.

Mindenesetre stiláris szempontból egészségesebb, egyenesebb, exaktabb, tömörebb és tartalmasabb formanyelv hajnalhasadását jelenti ez a cédula az effajta közlések fejlődés

történetében. Bizonytalan negatívumok helyett határozott

pozitívumot nyújt.

Már látom az „Új Várost", a csodálatos fejlődésnek in

dult Nagy Metropolist, a világ legpazarabb, legfényűzőbb

fővárosát... látom a jövő rezgő ködén át, csupa ilyen rendkí

vüli irattal, hogy például:

„A kapun be lehet menni."

„A sétatéren a fű nő."

„A villamos megy."

„A vízvezeték csapjából, megcsavarás után folyékony

H. O. indul meg, függőleges irányban."

„A gázkályha ég."

„A miniszter az ország ügyeit intézi." _f

„A levegő beszívható."

Jöjjön már el ez a csodálatos kor — akkor majd én is oda

írom a cikkem címe alá:

„A humorista vidám történetet ad elő..."

Bácsmegyei Napló, 1926. június 17.