EPILÓGUS A DZSEMBORIHOZ

alábbi kis riport, melyet munkatársunk fotografált le recehártyájának szerény kodakjára. Háttér: budai Lánchídfő, személyek egy derék közlekedési rendőr, aki egyik kezével a forgalmat irányítja, másikkal homlokát törli, s közben a meggyötört áldozat méla és szelíd tekintetével bámul arra a három tisztességben megőszült cserkészfiúra, aki ott ágál és magyaráz valamit neki, térképen mutogat, sejtelme sincs róla, mit akarnak tőle, pedig mind a három egyszerre beszél. A legidősebb cserkészfiú már csaknem rálép tulajdon szakállára idegességében, mikor a járókelők közül valaki megállapítja, hogy ezek bizony alighanem angolul povedálnak, látható a karszalagon, Jamaikából valók, ahonnan a kávé jön, az csak angol gyarmat lehet. Kávé dolgában az angolok nem ismernek tréfát. Rendőrünk segítség után néz, meglátja a sarkon a hordárt, fölényesen odainti. A cserkészek nagyon megörülnek, Samu bácsi ősz szakálláról rögtön felismerik a cserkészbajtársat. „Tud maga angolul?" kérdi rendőr bácsi szigorúan. „Nem tudok én, biztos úr!" „Micsoda?" förmed rá a rendőr, „még angolul se tud? Minek megy az ilyen ember közpályára!" mondja ki a szentenciát, amitől általános derültség kerekedik, a cserkészek is vigyorognak, a jó kedv esperantója egyszeriben feloldja a bábeli zűrzavart, nagy barátkozás és parolázás, s a cserkészek megértik, hogy Pest olyan város, ahol nem érdemes megkérdezni, merre van ez meg az — akárhová megy a cserkész, mindenütt jól érzi magát.

Az Est, 1933. augusztus 15.