HARMADIK MAGYAR RAPSZÓDIA

Az első kettőt, amik ez évben különösen időszerűek, de időszerűek maradnak az idők végezetéig, népi motívumokból készítette a nagy Liszt — csárdajeleneteket ábrázolt bennük, magyar vigalom és magyar bánat örök szószólói a világ színpadán.

Ha még élne, alábbi esetből talán megírná a harmadikat. Eltekintve a magyar bánattól, ami akkor is magyar marad, ha tipikusan pesti (nem osztom a reformnemzedék felfogását, amely szerint a főváros magyartalan), s melynek szívbemarkoló sírva vigadása ott rezeg a történet tanulságában: azért is köze van hozzá, mert a tiszteletére vert pénzérem körül keletkezett. (Igaz, ha élne, nem vernének pénzt az arcképével, élő művészről legritkábban vernek pénzt, a magam szerény emlékei közt, tudtommal, nem szerepel ilyen eset.)

Tehát egy úgynevezett Lisztkétpengősről zeng a nóta, ami költőbarátom tulajdonát képezte rövid ideig. Véletlenül jutott hozzá, egy másik, közönséges kétpengőssel együtt —a négy pengőt egy Ó, barátom, mily gazdaggá teszel című lírai költeményért kapta, ami a Tőzsdei Lant heti szemle hasábjain látott napvilágot.

Ugy látszik, vagy a bánata fogyatkozott meg vagy a gazdagsága, mert — soha nem lévén érzéke a takarékos beosztás iránt — a közönséges kétpengősnek hamar a nyakára hágott.

Mármár rászánta magát, hogy a jubiláris kétpengőst nyújtsa át egy többhetes alkoholszámla ellenértéke gyanánt, amikor eszébe jutott, hogy ezeket a Lisztkétpengősöket éremgyűjtők összeszedik, szívesen adnak érte felárat — valakitől olyasfélét hallott, hogy kettőnyolcvanat, hármat is lehet rá kapni, megfelelő üzleti ügyességgel.

Miért ne legyen egyszer ő is üzletember? Úgyis mindig azzal vádolta magát, hogy költői zsenijét Ford vagy Rockefeller ügyesebben tudta volna adminisztrálni.

Ettől kezdve napokig hősies önmegtartóztatással mondott le a kávéházi és vendéglői számlák kiegyenlítéséről, boldogboldogtalannak felajánlva a Lisztpénzt. Több ajánlatot utasított vissza, egyszer már kettőhatvanat kaphatott volna, de keményen el volt szánva, hogy nem hagyja becsapni magát. De üldözte a balsors, később már csak kettőötvenet, kettőnegyvenet ígértek, sőt akadt olyan alattomos uzsorás, aki nehéz helyzetével visszaélve, kettőhússzal akarta kizsákmányolni. Ekkor futott el, végképpen elkeseredve, a kettőhatvanas ajánlóhoz, de az illető közben elutazott, talán még ennél is nagyobb szabású üzleti ügyben.

Este aztán beállított egyikébe amaz elszaporodott rulettbarlangoknak, melyekben tudvalevően koldussá fosztják ki a jól szituált, hiszékeny polgárságot. Vele is ez történt. Negyvenfillérnyi vagyona reggelre elúszott a sátáni kerék rovátkái közt. Ekkor egy ismerőséhez fordult.

— Van egy Lisztkétpengősöm. Eladom neked kettőharmincért.

— Nem kell.

— Hát tudod, mit? Adj két pengőt, odaadom zálogba, holnap visszaváltom.

— Csak egynyolcvan apróm van.

— Hiszen mindegy. Úgyis beváltom holnap. Add ide azt az egynyolcvanat.

És átadta a Lisztpénzt egynyolcvanért.

A többit kitalálhatják. Azóta se volt két pengője visszaváltani.

A kiváltási határidő tegnap este lejárt.