A FŐORVOS ÚR FÜLE

Kicsit meghökkentem, mikor Kázmért megpillantottam. Ott ült régi helyén, a sarokban, ahol utoljára láttam öt év­vel ezelőtt. Ű is észrevette csodálkozásom, elnézően mo­solygott.

—  Szervusz, szalvétagombóc. Na, mit csodálkozol? Ülj le.

—  Én? Én egyáltalán nem...

—  Dehogynem. Csodálkozol, hogy itt látsz. Semmi ellent­mondás, szalvétagombóc.

—  Mi volna ebben különös? Biztosan el voltál utazva.

—  Hogyne, hogyne. Engem nem kell mentegetni. Tudod te jól, hogy én nem voltam elutazva.

—  Hát...

—  Hát, hát. Hátnak has is kell. Hát itthon voltam. Még­hozzá biztos helyen. Üdültem. Azt is tudod, hol. Mezősé­gen. Lipótmező kies vidékén. Nagyon jól tudom, hogy mindenki tudta. Te is, szalvétagombóc. Ott is tudtam, hogy tudj átok.

—  Igazad van... most jut eszembe, hallottam valamit. Na de hiszen mindegy, az a fő, hogy most itt vagy, nem igaz? És biztosan egészséges vagy. Érdekes élmény volt az egész.

—  Hogyne, hogyne. Nagyon érdekes élmény. Neked le­gyen mondva. Inkább halmény, mint élmény. Hús, hús. Érdekesen nevet.

—  Nem volt jó odabent?

—  Az intézetben gondolod? Mondd azt bátran, a házban. Lipótház. Hua. De milyen jó volt! Remek volt, mint a szal­vétagombóc.

Idegesít ez a szalvétagombóc. Hangot próbálok változtat­ni.

—  Na, olyan nagyon jó nem lehetett, mert akkor, ahogy ismerlek, még mindig ott volnál.

— Úgy is van. Mondd inkább így! Öt évig biztosan nagy­szerűen érezted magad. Mert úgy is volt, különben már előbb bejöttem volna. De a koszt remek, a társaság kitűnő, a park kellemes. Eszem ágában se volt kijönni. A harmadik év vé­gén még féltem is, hogy kitesznek. Ravasz voltam, nem hagytam. A jó kis szalvétagombóc segített. Amíg a szalvé­tagombócon vitatkozni lehetett, senkinek esze ágában se volt kitenni. De a negyedik év végén abbahagytam, mert már untam a dolgot, ki akartam jönni!

— Ilyen ravasz vagy? Nagyszerű. Szóval, az történt, amit akartál. Orruknál fogva vezetted őket.

— Orruknál?!... Hua, hual... Azt meghiszem. De azért jó egy évig tartott, míg rájöttem, mi a teendő. Hogy mitől le­het bentmaradni, azt már tudtam. Szalvétagombóc. De hogy mitől lehet kijönni, azt meg kellett tanulni.

— Es, mint látom, megtanultad.

— A dolog őrült egyszerű. Ha szabad ezt a kifejezést használnom. Bentmaradni úgy kell, hogy az orvosokat kifá­rasztjuk. Ragaszkodunk valami marhasághoz. Szalvétagom­bóc, például. Eleinte próbálják lebeszélni az embert, aztán megunják, ránk hagyják.

— Nagyszerű! Pompás fiú vagy! Szóval csak ürügy volt a szalvétagombóc! De hogy jöttél ki?

— Megfordítottam a dolgot. Most én hagytam rá mindent az orvosokra.

— Elismerted a rögeszmét?

— Dehogy. Ez nem lett volna elég úgysem, mintha maga­mat illetően igazat adnék nekik. A teljes sikerhez az kellett, hogy az ő rögeszméjüket is elismerjem.

— Es?

— Volt hozzá erőm. Elbocsátásom előtti nap ünnepélye­sen kijelentettem, hogy a főorvos úr füle meggyőződésem szerint nincsen üvegből. Hua, hua. Remek, mi? Szalvétagom­bóc, mi?