ÜZLET

Nem, nem jó kilátásokkal indult ez az üzleti tárgyalás, Schlaugeduldigerrel. Tudtam, hogy a kezei közt vagyok, azt csinál velem, amit akar, hiszen tudja, hogy nem tehetek mást, nekem még ma meg kell kapnom legalább az előleget, különben odavész az a másik dolog, ahol nekem kell lekötnöm az iratokat, hogy a villanyfejlesztő átküldje a megrendelést a kilencvenhét vagon szájkosár ügyében, mielőtt az akácfák teljesen elvirulnak... hiszen tetszik érteni, ugyebár.

Teljesen ki voltam szolgáltatva, Schlaugeduldiger kajánul figyelte vergődésemet, páholyban ült, birtokon belül, láthatta rajtam, hogy az elsőszülöttségi jogomat is eladnám egy tál lencséért. Még ugratott.

— Nagyon sajnálom, kedves Gefühlhochmütig úr, — mondta, szándékosan és szemtelenül ezen a rövidített becenevemen szólítva — én teljesen meg tudom önt érteni, és még igazat is adok magának. Sőt, tudja mit, elismerem, hogy ez magának nem is üzlet és ha egy harmadik lennék, azt tanácsolnám magának: nézze, Gefühlhochmütig úr, ne kösse le ezt a dolgot, ezzel a Schlaugeduldigerrel, mert becsapja magát. És ha ön ezt közölné velem, akkor is csak azt mondanám: kedves Gefühlhochmütig úr, lehet, hogy annak a harmadiknak igaza van, én mégse adok többet ezért a dologért háromezerkétszázötvenhárom és félnél.

Ereztem, hogy el vagyok veszve. Kutyaszorítóba kerültem, ez a csirkefogó tudja, hogy nincs választásom, egy óra múlva indul a perui teherrepülő Pomázra, és addig nekem át kell cedálnom a fiktív teveszállítmányt, a lombardírozott monoldienyvező gépek ellenében... hiszen tudják, ugye. Ugyanekkor más nehézségnek eszméltem tudatára. Ez is kényszerszerűen jelentkezett. Azonnal vissza kell vonulnom, legalább öt percre, egy szigorúan magánjellegű, elhalaszthatatlan alkalmi ügylet lebonyolítására.Felugrottam.

— Kedves Schlaugeduldiger úr, — mondottam — öt perc múlva itt leszek.

Nagy csodálkozásomra meghökkenve nézett rám.

— Ot perc múlva? — mondta vontatottan, és a hangjából gyanakvást éreztem ki.

De nem értettem a gyanút, és ez volt a szerencsém, mert — naivitásomban rögtön eloszlattam volna.

— Hát kérem, ahogy gondolja, — mondta hűvösen, és megnézte az óráját — de figyelmeztetem, hogy nekem negyed tizenkettőkör telefonálnom kell a kátránykeserítő művekhez, és amennyiben nem kapom meg a felmentvényt, nagyon sajnálom, de nem érdekel tovább a dolog.

— De szó sincs róla, kedves Schlaugeduldiger úr, egész biztosan itt vagyok öt perc alatt.

— Kérem, kérem, ön azt teszi, amit jónak lát — sietett megjegyezni. — Csak arra gondoltam, természetesen az ö érdekében, hogy talán mégis jobb volna előbb ezt a dolgot... az ön érdekében...

Szó sem lehetett részemről halogatásról.

Mindjárt jövök — mondtam, és az ajtó felé szaladtam.

— Megálljon! — kiáltott utánam fenyegetően. Megálltam

az ajtóban.

Gyorsan, kivörösödve lihegte:

— Nagyon téved... Fölöslegesen fárad... Herzbeklömmen urat úgyse találja most otthon...

— Herzbeklömmen... ki az?

Jó, jó, ne komédiázzon... Nem találja otthon, még telefonon se, az ilyenkor... különben is, úgy tudom, elutazott. És őt egyáltalán nem érdeklik mostanában ezek a galagonyaszárítások... Ellenben, tudja mit, nekem is dolgom van, ne lopjuk az időt: hajlandó vagyok kilencezehatszázötvenhetet adni — itt az írás meg a csekk, írja alá és alászolgája.

Aláírtam, miután háromezerrel több volt legmerészebb álmaimnál, átvettem a csekket, és rohantam magánjellegű ügyletem lebonyolítására.