A HALÁSZ ÉS AZ Ő NÉZŐJE

Mindjárt megírom ezt a humoros vázlatot, ezt a vázlatos humoreszket itten, könnyedén és kedvesen, tele sziporkázó elmésséggel, ahogy tőlem megszokta a nyájas olvasó — mindjárt, kérem, mindjárt megírom, csak megvárom, míg ez a fiatalember elmegy az ablaktól, a kávéház ablakától, ahol ülök az ablak mellett, s melynek túlsó oldalán, az utcán, ott áll ez a fiatalember, nem megy el, makacsul ott áll, és néz befelé, nézi, amit írok, most éppen zsebre dugta a kezét, és kényelmesen nekidőlt az ablaknak, mintegy tartósabb időre berendezkedve, látván az elővett kutyanyelvekből, hogy legalább két flekket készülök teleírni. Nem mondom, egy kicsit idegesít, illetve szeretném, ha mégis elmenne inkább, csak aztán fognék hozzá a tréfás élcelődéshez, amit írni akarok, ugyanis némely ember azt nem szereti, ha a szájába néznek, mikor eszik, magam meg azt bírom elég rosszul, ha a papirosba néznek, mikor írok, az agyvelőmbe néznek, mikor alkotok — egyszer néztek az agyvelőmbe ténylegesen, azt se szerettem, így közvetve se szeretem, tehát, kedves fiatalember, szíveskedjék továbbmenni, hogy hozzáfoghassak — ne éljen vissza vele, hogy délelőtt nem lehet leereszteni a kávéházi ablak függönyét, és más asztalhoz se mehetek, mert csak itt van megfelelő világosság.

Nyilvánvaló, hogy nem tiszteletből vagy nagyrabecsülésből áll ön itten, személyem egy csöppet se érdekli, mint látom, egy pillantást se vetett rám, s a papírra is, amin a tollam szalad, meglehetős közönnyel néz, tartózkodóan, sőt némi undorral, de azért csak áll és nézi, megfoghatatlan, mit akar, miért nem megy odébb, miért nem hagy dolgozni, pedig láthatná, hogy így nem tudok.

A csodálatos ugyanis az, hogy undorral bár, de figyelmesen nézi, amit írok, tehát már eddig is észre kellett volna vennie, hogy nem komolyan dolgozom, őróla beszélek, tulajdonképpen neki írok, őt próbálom meggyőzni, hogy szíveskedjék kicsit elsétálni innen — na, ergye, ergye, nem tetszik magyarul érteni? Itt nem terem babér az ön számára, fiatalember, itt nem fogja megtudni, amire nyilván kíváncsi, hogy ugyan már, hogy is csinálják ezek a fránya újságcsináló urak, honnan veszik azt a sok bolondságot.

Persze óvakodok felnézni a papírról, de azért az ablak visszfényén jól látom, eszébe sincs elmozdulni, az se hat rá, hogy így közvetlenül aposztrofálom — legalább elmosolyodna vagy egy kicsit hízelegne neki, hogy foglalkozom vele, külön vele foglalkozom, írok neki, levelet írok neki, esedezve, hogy szíveskedjék a sárgába eltávozni — egyáltalán nem hat rá ez az érdekes és elmés fordulat. Nem veszi észre? Vagy egyáltalán nem tartja elmésnek? Közönyösen és unatkozva néz, mint aki tudomásul veszi ugyan, hogy róla van szó, de ezt egy csöppet se tartja érdekesnek.

Hé, hó, izé, nyetenye, Riska, hé — nem hallja?! Nem tetszik érteni? Menjen innen, ne állja el a napot — mi a dolga? Az egész ország megfeszített erővel dolgozik, még a munkanélküliek is — maga mit rontja itt a levegőt, öcsém — na, gyerünk, gyerünk, mars!

Most legyintett, köpött egyet, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám, nyugodtan elballagott.

Meg vagyok sértve.

Már nem is írom meg ezt a humoreszket.

Mi az — talán nem tetszett, amit írtam?

Vagy lehet, hogy ő az az ember, aki estefelé megszólal a merengő halász háta mögött: „Nézze, barátom, most már kénytelen vagyok szólni, és megmondani az igazat — én ilyen rest, munkakerülő, pernahajder naplopót életemben nem láttam: reggel óta figyelem, egy halat se fog, csak itt

ül és bámulja a vizet!"

Úgy látszik, egy keszeg kis halat mégis fogtam.