SZERÉNYSÉG

Ennek a fogalomnak jelentésében is meg kellene már egyeznünk, mert a legkülönfélébb értelemben használjuk s a legellentétesebb erkölcsi értékelésben részesítjük.

Általában testi és lelki szerénységről lehet szó. Előbbivel Diogenésznél találkozunk először, aki megelégedett egy üres hordóval. Megjegyzem, utóbb kiderült, hogy a hordó nem mindig a szerénység jelképe — az a kérdés, melyik részét használjuk. Aki elbújik bennem, nem sokra viszi, de aki a tetejére áll és onnan szónokol, esetleg az egész országot megkapja.

A lelki szerénységre Szokratész adott példát, mikor a „bölcsek"kel szemben „bölcsészetkedvelő"nek nevezte magát. Itt is kiderült, hogy tulajdonképpen elbizakodottságból különböztette meg érdemeit a többiekétől, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a bölcsészetet kedvelni annyit tesz, mint nem kedvelni (a többi) bölcseket.

Goethe őszinte volt, kijelentette: „Nur Lumpen sind bescheiden", vagyis „csak mihaszna fráterek szerények". Ezzel szemben állana távoli névrokonom, Kazinczy epigrammája a szerény lélekről:

„Hódol az érdemnek s nem tudja, nem érzi magáét. Mást, ha dicsérnek, örül, más, ha dicséri, pirul."

Ez a felfogás abból indul ki, hogy a valódi érdem csak öntudatlan lehet, ami viszont értékítéletekben, gyanúsan hasonlít annak az embernek tiltakozásához, aki ezt mondja „én most alszom, ne tessék felkelteni". Úgy látszik, vannak, akik csak azért szerények, hogy ezzel az érdemmel is több legyen nekik. Ami másrészt a mások feldicsérésének örömét illeti, ez nagyon kétélű valami, amint azt kitűnő barátom, Incze Sándor örök érvénnyel megállapította, mondván: „Nádas Sándor kevezőbb helyzetben van, mint én — én a Színházi Életben mindenkit dicsérek, ettől mindig csak az az egy örül, akit éppen dicsérek, a többi mérges — ő a Pesti Futárban mindenkit szid, ilyenkor az az egy mérges és a többi örül".

Egyébként Nádas Sándorról jut eszembe, akit nagyo_n megszerettem, hogy egyszer, mikor valaki túlságosan dicsért, nyilvánosan megvédte közismert szerénységem_et a túlbecsüléssel szemben: meg is neheztelt, mikor hálából megígértem neki, hogy adandó alkalommal én is tiltakozni fogok ellene, hogy túlbecsüljék. Ennek, azt hiszem, az a tanulsága, hogy a szerénységet legjobb rábízni az illető szerény emberre, nem kell helyette szerénykedni, mindenki a maga szerénységének szakértője és legmegfelelőbb képviselője.

Ugyanis a szerénység csak akkor ér valamit, ha valamire vonatkozik, önmagában semmi értelme. Gyakran idézem Osvát Ernő klasszikus mondását, mikor felvillanó szemüveggel rárivallt egy kezdő költőre, aki még nem produkált semmit, ellenben nagyon szerénykedett: „Mire szerény ön?" (Vesd össe: „mach dich nicht so klein, du bist nicht so gross".)

Azt is többször kifejtettem már, hogy csak a személyünkre lehetünk szerények és nem a véleményünkre: ennél a szólásformánál: „szerény véleményem", ügyefogyottabbat

és ostobábbat nem ismerek. Aki nem becsüli a saját véleményét, az ne hangoztassa.

Úgy látszik, a szerénység tisztára formakérdés, nem egyéb.

Nálunk Magyarországon a szellem emberének még formailag is nagyon vigyázni kell, mert könnyen megjárhatja. Minap mesélte barátom, hogy valaki rendkívül kicsinylően beszélt rólam egy társaságban. Csodálkozott rajta és megkérdezte az illetőt, honnan veszi határozott meggyőződését,

hogy én egy jelentéktelen senki vagyok, hiszen erről eltérőek a vélemények.

— Eltérőek? — mondta gúnyosan az illető, aztán diadalmasan hozzátette: — Hát vedd tudomásul, ő maga mondta nekem.