AZ ÜSTÖKÖS

Tizenkettő felé egyedül maradtam a dunai kávéház teraszán, szemben a citadellával, amit éppen eloltottak. Jó álhogy mos voltam, még pislogtam kicsit, mielőtt felkerekedek, heyett, hogy odaült k azl. Két az alon^yen ihoz mert pislogás között történt volt.egyszercsak ott

— Bocsánat... — mondtam zavartan — nem tudom, hogy... — Csak hagyja — mondta, kicsit idegesen elfordulva —, tudunk egymásról, csak nem ismer rám így közelről. Pszt, ne

csináljon feltűnést. Inkognitóban vagyok.

Csakugyan, éreztem, hogy valahogyan sejtem, kihez van szerencsém. Ez a nagy fej, a lobogó vörös haj, ahogy művésziesen homlokába esik, a vékony nyak, a hosszú, sovány termet... De viszont hogyan lehetséges...

Nyugtalanul forgatta a nyakát.

— Ne törje a fejét, na! Hát igen, én vagyok az. Nem hivatalosan. Hivatalosan most a fogadtatáson kellene lennem. Tizenkettőkor a svábhegyi vizsgálóban várnak rám ünnepélyesen. Újságírók, tudósok, ahogy ilyenkor lenni szokott. Nem bírom — hát nem bírom, na!

Szenvedélyesen kapott lobogó üstökéhez. Most ismertem rá. Csaknem elkiáltottam magam.

— De hiszen a számítások szerint...

— Igen, igen, mindig azok az átkozott számítások... Nem mindegy magának? Az a rongyos hetvenmillió kilométer ide vagy oda... maga is ezeken a hivatalos adatokon nyargal, még velem szemben is?...

Szórakozottan topogott.

— Meleg van... Nem iszunk valamit?

— De kérem, parancsoljon... Bor, pálinka?

— Konyakot, ha lehetne... Három csillagosat...

Nagyot sóhajtott. Gyorsan felhörpintett három stampedlival, aztán magától kezdett beszélni!

— Hát igen, kicsit késtem... illetve, az nagyon relatív... én már itt voltam egy héttel előbb, de tudja... nézze, egészen bizalmas leszek. Jó ez a konyak.

Eltűnődött, szórakozottan nézett kifelé, messze. A sötét citadella fölött élesen ragyogni kezdett egy csillag — úgy vettem észre, hogy követtem a tekintetét.

— Ismeri? — kérdezte odavetően, mintha csak véletlenül jutna eszébe.

— Hogyne, Vénusz. Ma nagyon jó színben van. Bólintott.

— Csinos.

Aztán, mintegy közönyösen:

— Azt mondják, Szaturnusszal fut... Nem hallott erről valamit?

— Nem, honnan gondolja?

Hirtelen felém fordult, vadul, szenvedélyesen.

— Hogyan? Hát nem látja, hogy gyűrűt vett néki?

— Beszéljen — biztattam.

— Hát ide figyeljen! Hetvenöt évvel ezelőtt... mikor utoljára jártam maguknál... Egy ilyen éjszaka, mint a mai...

Egyszóval, érti... Megígérte, hogy velem jön, utánam jön... Itt hagyja a kényelmes, biztos életet... Írok, sürgetem... Nem is felel... Két héttel ezelőtt... nem bírom tovább... eljövök személyesen... Próbálok vele beszélni... Úgy tesz, mintha nem is ismerne... Jegyet váltottak azzal a... azzal a... hivatalnokkal... Bolygó... persze, kényelmes, biztos állás... évi fixum, ötvenezer photon, fényben... Hé, pincér, mi van azokkal a konyakokkal?

Kicsit nyugtalankodni kezdtem. Pláne, ahogy így folytatta:

— Képzelheti... Most azután itt állok... Hirtelen utaztam, nem láttam el magam... Különben is baj van, róla?... Az öreg új vállalatba kezdett... harmadik tejút al ott _szen a kozmikus sugarakból maguk is kaptak... most minden pénzt abba fektet bele, ránk nem gondol, vehette észre.

Reggel indulhatok vissza... Hányadika is lesz?

— Péntek, tizerharmadika.

— Gondolhattam volna... Jól nézek ki. Mit tegyek?

Zavartan mentegetőztem:

— Véletlenül magam is... éppen ma... nem számítottam

rá. Megmondom őszintén — egy vasam sincs...

Komorab_allagó n hallgattunk lggan a. darabig. Egyszerre csak rákurjantott e

— Hé!... ide... a fülembe... azt, hogy „Páros csillag ritkán ragyog az égen".

A cigány húzta, vadul danolt, én szorongva hallgattam.

Felém lökte a poharat, szilajon.

— Üsse kő, pajtás... férfiak vagyunk, igaz? Szervusz...

— Szervusz, kérlek alássan... A magam részéről...

— Szegrőlvégről biztosan rokonok is... Te, ismersz valami Einsteint? Azt mondják, jól megy neki.

— Á, dehogy, emigrálnia kellett.

— Annak is?... És az a izé... na, hogy is hívják... az a

Newton... attól nem lehetne valamit? Jól ismertem.

— Meghalt.

Mondom, péntek, tizenharmadika... Na, szervusz, nekem mennem kell.

A következő pillanatban eltűnt. Csak egy csóvát láttam

hunyorogni, messze. Itt ültem, kilenc konyak árával a nyakamon. Soha többé nem ülök le üstökössel.