NEM!

A fa alatt a hegyoldalban, ahol ballagok lefelé, öreg ember áll. Nem a fához támaszkodik, hanem a botjára. Komoly bot, nem afféle sétapálca, kerek, bütykös a fogója.

Nehéz eldönteni, miért áll a fa alatt. Az idő derült, nem az eső elől húzódott oda. Gyümölcsöt se keres, tél van és különben is, ha jól látom, topolya az illető, bár (ahogy ifjú szerelmesek sóhajtoznak) „ha ez a topolya beszélni tudna!" talán az volna az első szava: „bocsánat, nem vagyok Topolya, nevem Fűz".

De a bácsi nyilván nem szerelemből áll ott, arra se vár, hogy a fa megszólaljon. Nem is a fát nézi, kifelé fordul, mint én, a Város felé, mely lustán és szegényesen, mint az öregedő szépasszony, szürke barhett pongyolájában a ködben, heverész, nem vár vendéget, majd estére kiöltözik, felhúzza szikrázó karpereceit, a hidakat s felteszi fejékét, a kivilágított citadellát.

Ahogy közelebb jövök, látom, nem is a várost nézi. Maga elé mered. A homloka ráncokban, szája összeszorulva a csapzott bajusz alatt. Valamin töpreng, nem néz se jobbra, se balra, engem se vesz észre.

Egyedül van. Illetve egyedül vannak. Ő és a Probléma, amivel küszködik magában. Mert nagy vita folyik, elkeseredett küzdelem, élethalálharc. A szeme nyugtalanul forog, ősz szakálla megremeg, görcsösen szorongatja, emelgeti a botot.

Egyszerre csak, éppen mikor elmegyek előtte, keményen megmarkolja a botot és teljes erővel belecsapja a végét a földbe, mintha cöveket verne.

Es hangosan, dühös energiával azt mondja:

— Nem!

Meghökkenek, mint mindig, mikor valaki önmagával beszélget. Udvariasan tovább megyek, nem akarom zavarba hozni, hogy tanúja voltam a kurta monológnak. De olyan nyilvánvalóan nem vett észre úgyse, hogy két lépés múlva, oldalt megállok, visszafordulok.

Figyelem.

A tagadás után szünetet tart, tovább vitatkozik a gonosz ellenféllel. Még jobban beráncolja homlokát. Többször energikusan vállat von, mintha le akarná rázni a vállára zuhogó érveket, amikkel kegyetlen kínzója, nyilván a Valóság, sarokba akarja szorítani, térdre kényszeríteni, megtörni, vallomásra bírni.

Liheg, üstökébe kap.

Aztán összeszedi magát, öreg dereka csikorogva kifeszül. És még egyszer, most már vadul, hogy csak úgy porzik a föld, odadöfi a botot.

— Nnemm! — ordítja.

A szánalom, amit eddig éreztem, egyszerre átcsap a másik végletbe. Magam is öregszem, ami elméletem szerint azt jelenti, hogy egyre hevesebben és forradalmibban dagad bennem a lázadás, minden ellen, ami van.

De ezt a túlzást nem bírom. Elvégre mindennek van határa.

A vér elborítja a fejem. Odaugrom...

Igen! — ordítom az arcába szikrázó szemekkel, ellentmondást nem tűrő szigorral.

Az álla leesik, szája széle remegni kezd.

Jó fél percig állok előtte, két szemem, mint két gyilkos revolver, hipnotizálja. Nem mer moccanni.

Aztán büszkén, fensőségesen, emelt fejjel elmegyek, otthagyom.

Megfélemlítve, gyűlölettel néz utánam.

Mindegy. Kegyetlen voltam, de érzem, hogy igazam volt.