PESTI HORDÁR

Ez egy évvel ezelőtt történt.

Ott állt kávéházi asztalom előtt, fején számlapos sapka, sapka alatt ősz haj, ősz bajusz. Mindezt csak az utolsó pillanatban vettem észre, levelet írtam, nem néztem fel.

— Mi jár magának? — kérdeztem szórakozottan.

— Ot pengő — mondta.

Az sok. Legfeljebb egy óráig tartott a dolga, elintézhette villamoson, nem hagyom magam palira venni. Itt van négy pengő.

Es gyorsan letettem az asztalra a négy pengőt, és tovább írtam egy sort. Hallottam, hogy megfordul és elmegy, még feltűnt, hogy nem alkuszik, maga is belátja, hogy igazam van. Mikor a borítékért nyúltam, látom, hogy a négy pengő ott maradt az asztalon.

Éppen az ajtót nyitotta, kifelé.

— Hé... — kiabáltam utána — ...itthagyta a pénzét!

Jól hallotta, de nem fordult meg. Felemelte ősz fejét, a

kezével hátrafelé legyintett. Aztán eltűnt.

— Hé! Pincér!... Szaladjon utánal... Vigye utána ezt a pénzt!...

A pincér egy perc múlva visszajött. Lihegett.

— Nem fogadta el. Elment.

— Nem nézte meg a számát?

— Nem.

— Az ördög vigye! Hol szokott állni?

— Nem ismerem. Sose járt erre.

Visszatettem a pénzt. Gondoltam, mindjárt visszajön — már akkor rögtön elhatároztam, hogy megadom az ötöt, hiszen nem gondoltam én azt olyan komolyan.

De nem jött. Se aznap, se másnap.

Pedig jól emlékszem, egyenesen miatta ültem be, másutt lévén dolgom, ugyanabba a kávéházba. Ott ültem három órát tűnődve, legalább három pengő árut fogyasztva. Nem jött.

Senki sem ismerte a környéken.

Hiába kérdezősködtem, nyomoztam. Bosszantott a dolog, végre is nem hagyok magamnak négy pengőt ajándékozni egy ismeretlen hordártól.

Odaszoktam abba a kávéházba. Törzsvendég lettem. Új ismeretköröm támadt, az életformáim is átalakultak. Lehet, hogy kissé el is züllöttem.

Hónapokig reménykedtem, hogy talán bepörölt. Szívesen fizettem volna az ő perköltségeit is. Már azt se bántam volna, ha bűnvádi feljelentést tesz. Csak megtudjam végre, ki volt. Csak ez a Damoklészkard ne lógna a fejem fölött.

De nem jelentkezett. Azóta se.

És ma már bevallhatom, idegbajomnak oka ez a rejtegetett, kínos emlék. Nem merek nagy tervekbe fogni, nem merek kiállni, szerepet vállalni a közéletben. Az a kényszerképzetem, hogy abban a pillanatban, mikor a döntő szót ki kell majd mondani, a felelős, nagy szót utcán, papíron, pódiumon: egyszerre csak megjelenik a tömeg közt, odalép mellém, és hangosan elkiáltja magát: erre hallgattok? Ez az ember ellopta egy szegény öreg hordárnak az öt pengőjét!

Ma kaptam rajta magam, hogy már egy éve minden hordárt, akinek ősz haja és ősz bajusza van, nyugtalanul megnézek az utcán: próbálom eltalálni, hogy talán ő az?

De a hordárok rejtelmesen hallgatnak. Nem árulják el magukat. Hallgatnak és kárörömmel nézik a vergődésem.

G is, aki közöttük bujkál.

Én nem bírom tovább. Ezúton könyörgöm, jelentkezzék, az Istenért!

Megadom az ötöt! Egyévi kamatokkal együtt!