ÉSZAKI FÉNY

 

Rendetlen és szórakozott vagyok, megint nem volt nálam iránytű, pedig mikor Goga miniszterelnök lett, megfogad­tam, hogy veszek: egyszerű ösztönnel ezek után nemigen lehet többé tájékozódni.

Most hasznát vehettem volna ennek a politikai műszernek, este tízkor a Dunaparton, mikor egyszerre csak a Margithíd felől felkúszott az égre a vörös ív, és az emberek megálltak.

  Újpest lángokban — jegyezte meg tragikusan a krakkói

csodarabbi egy kései unokája, azzal a látnoki határozottság­gal, ami, ha nem is találja el, mindenesetre imponál távolbalátásával.

Esze tokja — jegyezte meg Comte Ágost pozitivista filozófus egy kései unokája —, most jövök Újpestről, autón.

  Hát akkor mi az? — jegyezte meg egy hölgy, abból a fajtából, amelyik a barkochba című játékban először meg­kérdezi, hogy tárgye, ha igen, másodszor megkérdezi, lóg­nake róla rojtok, és ha kiderül, hogy nem, feladja a partit,

mondván: akkor nem tudom.

— Ugyan kérem — legyintett egy tájékozott —, az emberek

mindenre megállnak. Most veszik észre, hisz évek óta lát­hatják, az a cipőpasztareklám világít a Nyugatinál.

Mármost ha iránytű van nálam, rögtön közbeszólok, s annyit mindenesetre leszögezek, hogy nem nyugatról, ha­nem északról jön a fény, amiből egy lépés, hogy északi fényre gondoljunk, annál is inkább, mert a nyugati és keleti fény aránylag ritka.

De még mást is észrevettem volna, ugyanis az iránytűk mindenütt nyugtalankodtak ma éjjel, lévén az északi fény oka mágneses zavar, a mágneses zavar oka pedig az a bi­zonyos folt a Nap arculatán, amiről napok óta pletykálnak a csillagászok és a kozmetikusok. Már ebből is látható, hogy a németeknek van igazuk (mint már annyiszor), akik nőneműnek tekintik a Napot (Die Sonne), s nem a franci­áknak, akik hímneműnek (le Soleil). Férfi képtelen volna ekkora világraszóló skandalumot csapni, égszakadással, földindulással, északi fénnyel és mágneses zivatarral egy rongyos pattanás miatt.

Hiába, nem volt nálam iránytű, s így magam is csak a

lapokból értesültem, mily csoda ritka színjáték tanúi vol­tunk az este: száz évben egyszer fordul elő, hogy ilyen messze délen felragyogjon az „auroraborealis", a földmágnesesség villamos fényreklámja. Annál inkább restellem a dolgot, mert...

Mert ugyanis...

Ugyanis van egy szerény feltevésem a tünemény magya­rázatára, saját tudományos elméletem. Nem szeretném, ha

elfogultnak vagy képzelgőnek, vagy pláne elbizakodottnak tartanának — de izé, hogy is fejezzem csak ki —

ségtelen, hogy múlt nyáron Stockholmban voltam azz kotttaniak még emlékeznek rá, hányszor emlegettem: milyen kár, hogy nyáron vagyok itt, nem láthatok északi fényt, pedig mindig vágytam .Narnármost...

Nem vették észre, milyen hirtelen tűnt el az égről? Hirtelen, szinte sértődötten.

Mintha azt mondaná: na tessék, direkt leruccanok Pestre, hogy láthasson a nyavalyás, ha annyira kíváncsi rám — erre csak tátja a száját, még csak nem is köszön.

Délibáb való az ilyennek, nem északi fény.Ide se jövök többet.