NEM LETTEM ÖNGYILKOS

Noteszemben, ahogy témát keresek, itt látom a feljegy zést, jó féléves dátummal: „búcsúlevelek". Ez mi lehet? Töröm a fejem, próbálok emlékezni, mint aki csomót talál a zsebkendőjén, s keres egy másik zsebkendőt, amin szintén csomó van, emlékeztetőül, hogy miért kötött csomót az elsőre.

Hopp, megvan a ,ezek a kendőim' „búcsúlevelek"című rovatba kellett volna bevezetnem, ahol elintézendő ügyeimre figyelmeztetem magam. ahol

Most már világosan emlékszem az egészre.

Ezen a napon öngyilkosságra határoztam el magam számításaim alapján, melyekből ez jött ki, mint gyakorlati megoldás. Biztosan fel is jegyeztem valahol, hogy el ne felejtsem, de ez a notesz most nincs nálam. Pedig ott biztosan az öngyilkosság módját is megtalálnám, ismerem magam, rendes ember vagyok.

Ez a „búcsúlevél" tehát arra vonatkozik, hogy az öngyilkosság végrehajtása előtt intézkednem kell, meg kell magyaráznom néhány ismerősnek, miért követtem el végzetes tettem, hogy jóvátegyem a mulasztást, miután egy évvel ezelőtt már végre kellett volna hajtanom az öngyilkosságot, de akkor pillanatnyi elmezavarban mást gondoltam és életben maradtam.

Azonkívül a szokásos intézkedés, hogy ne boncoljanak fel. (Ugyan sejtelmem sincs, miért ne boncoljanak fel? Sose voltam olyan zimperlich, fürödni is kistrikóban szoktam, zsigereimre se vagyok túlságosan szégyenlős, plane orvosok előtt, akik már többször látták.) No meg az a bizonyos, úgyszólván hivatalos bejelentés, „mire e sorokat olvasod, én már nem vagyok az élők sorában". Az ember tartsa be a konvenciókat, ez olyanféle előírás, mint: „Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Uram!"

Egyszóval, búcsúleveleket illik írni, jó modorú úriember mégsem távozhat más úriemberek társaságából csak úgy, angolosan, megsértve a háziasszonyt.

De hát ezzel is úgy jártam — most már egész jól emlékszem —, mint más életbe vágó dolgaimmal, amikre soha nem értem rá, jelentéktelen és nem fontos, de állandóan sürgető elintéznivalók miatt. Tessék elhinni, az egész életem ebből állt: most még gyorsan ide kell menni, oda kell menni, ennek kell szólni, annak kell telefonálni, ennek a szegény embernek kell levelet adni, azt a csibészt kell figyelmeztetni, ahelyett, hogy a bankba mennék, felvenni a főnyereményemet, ne majd aztán. Már rég miniszterelnök lehetnék, vagy elefántvadász Szomáliában, ha ezek nem volnának.

Vagy végrehajthattam volna az öngyilkosságot.

Persze, de előbb meg kellett volna írnom a búcsúleveleket. Azt hiszik, ráértem?

Nem értem rá. Mindig közbejött valami. Sokszor már belefogtam, már bent volt a gépben a papír, már diktáltam. „Kérem, kisasszony, dátum, megszólítás, három sor, kicsit beljebb, kis betűvel: mire e sorokat olvasod..." És mindig jött valaki, csöngött a telefon, hozták a számlát.

Az olvasó most azt mondhatná: na és ez a humoreszk? Ehelyett nem lehetett volna esetleg...

Jól adja az olvasó, próbálná meg a helyemben! Öt perccel

ezelőtt telefonáltak, ha nem küldöm rögtön, már nem tudják leadni reggelre.

Az ember nem ér rá meghalni.