ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Előszó

A Hasznos Könyvtár buzgó és gyakorlati érzékű kiadója évek óta emlegette előttem, ha néha találkoztunk, milyen szükség volna egy jó és új Illemtanra. Ez a valamikor népszerű műfaj úgyszólván eltűnt a magyar könyvpiacról, amit semmiképpen nem magyaráz a kereslet csökkenése - a vevők gyakran kérnek effélét, de a műveltebb olvasónak mégse ajánlhatja a különben is régen elavult Tánc- és Illemtanokat, vagy Szerelmi Levelezőket, amik tele vannak a régi szokásokra vonatkozó tanácsokkal. Nagyon csodálkozik, jegyezte meg többször, hogy az író uraknak nem jut eszébe egyszer valami effélét csinálni, pedig a kiadásában megjelent Modern Szakácskönyv - hogy csak egy példát mondjon - nagy sikere figyelmeztethette volna őket az ilyen természetű könyvek népszerűségére, s hogy - magyarul beszélve - milyen szépen kereshet vele az Író, különben is ő sem riadna vissza áldozatoktól.

Talán soha nem jutott volna eszembe, hogy éppen én fogadjam meg a tanácsát, ha példálódzása nem kelti bennem azt a gyanút, hogy rajtam keresztül inkább előkelőbb hírben álló írótársaimra céloz, vagyis hogy engem nem nagyon tart alkalmasnak erre a feladatra.

Az ilyen bizalmatlanság mindig veszélyes becsvágyakat keltett bennem, ismerem magam. A középiskolában nem nagyon érdekelt a matematika, de Fröhlich tanár úr egyszer megjegyezte, hogy ez azért van, mert nincs is tehetségem hozzá - ez a felületes kritika annyira felbőszített, hogy érettségi után csak azért is matematika szakra iratkoztam az egyetemen, majd én megmutatom neki. És ha Einstein nem jön közbe... na de nem akarom szépen induló Illemtanomat mingyárt a legnagyobb illetlenséggel, a dicsekvéssel kezdeni.

Így vagyok most ezzel is. Nevetséges, miért ne írhatnám én meg ezt a hézagpótló művet? Általában nem vagyok híres tökéletes modoromról, s egy kitűnő írótársam legutóbbi szép tanulmányában a magyar irodalom "enfant terrible"-jének nevezett, közismert torzképeimmel kapcsolatban, melyekben állítólag nem valami udvarias fintorokat és grimaszokat vágtam szűkebb társaságom közbecsült tagjainak a háta mögött, utánozva a modorukat, hogy a többieket, sőt - ami már szinte árulásnak tetszik - a laikus hallgatóságot megnevettessem. Aki így viselkedik a szellemi arisztokrácia úri társaságában, első pillanatban valóban nem látszik méltónak, hogy másokat finom viselkedésre oktasson.

Hát először is - felelem én erre - még a sportban se feltétel, hogy a tréner maga atléta legyen, s ha már táncnál és illemnél tartunk, a parkett-táncos és a tánctanár, a balerina és a balettmester nem szükségképpen egyfajta mesterség képviselői. A hőskölteményeket se hősök írták, sőt az új lélektan szerint egyáltalán nem groteszk véletlen, inkábbis nagyon természetes összetalálkozás, hogy Homérosz vak volt, s a buzogányos Toldi szerzője egyike irodalmunk legsokrétűbb, legérzékenyebb mimózalelkeinek. Ezen az alapon bátran vállalkozom rá, hogy a jó modor eszményképét, Aladint, képzeletem hősét, éppen az ellentét, a soha ki nem élt vágy sugallatából éppen én idézzem fel, s állítsam szembe az elrettentő példaképpel, Aladárral. Az olvasó el fogja hinni nekem, hogy mindig szerettem volna hasonló lenni Aladinhoz, csak sajnos, nem sikerült... Viszont merem állítani, hogy ami Aladin megértését illeti, s hogy őt másokkal megértessem: ebben igenis hivatottnak tartom magam több, igen egyszerű okból.

Önök azt mondják, fintorokat vágtam s ez illetlenség. Lehet, de higgyék el nekem, az a modor és illem, amit e fintorokkal utánozni akartam, hogy önök előtt nevetségessé tegyem, legalább olyan távolságban állott attól az eszményi jó modortól, aminek nevében komikusnak merészeltem találni, mint az én fintoraim az eszményi szépségtől - a jó humorista, szerintem, nem az, aki mindent nevetségessé tesz, hanem az, akimeglátja a nevetségest ott, ahol lehet. S nem viccből, egész komolyan mondom: a Tökéletes Modorú embert, aki önmagában az egész emberi fajtát, az egész emberi fajtában önmagát tisztelve, keresi mindkettővel a legharmonikusabb érintkezést, ezt a mindenkihez hasonló, s mégis éppen ezért mindenkinél különb Normát és Mértéket, ezt a minden porcikájában emberi, de arányaiban emberfölötti közönséges Embert, ezt a szelíd óriást, Aladint, legyen az művész vagy politikus vagy magánzó, gazdag vagy szegény, tehetséges vagy tehetségtelen, akiben egyszer megtalálom: éppoly áhítattal fogom tisztelni, a Jó Modor vallásának nevében, mint bármely felekezet vagy fajta a maga Messiását.

Egy pillanatra se érzem, hogy e nagy szavakkal elvetettem a sulykot - és túl nagy jelentőséget tulajdonítottam egy olyan műfajnak, amelynek, a mi felfogásunk szerint, a felületes érintkezés szabályai lévén a tartalma, formája se lehet más a könnyed csevegésnél. Az illem elemi szabálya, a franciák szerint: ne légy unalmas! és a nagy szavak unalmasak. Nos tehát, gyorsan bejelentem: illemtanom írása közben szakítani óhajtok a francia hagyománnyal. Unalmas semmiképp nem óhajtok lenni, mert nem akarok unatkozni magam se, de hogy azt, ami érdekel, s amit érdekessé szeretnék tenni, egy csillagászati problémában, vagy a frakkhoz járuló nyakkendő színében találjam meg: ezt a jogomat fenntartom abban a társalgásban, amelyben ezúttal én tettem le a garast. Remélem, mind a két témát mulatságosnak fogják találni. Ami a franciákat illeti, ha már így szóba kerültek, elismerem, hogy igen jó illemtanokat írtak, s valamit konyítanak a "Savoir vivre" mesterségéhez, de a szónak mélyebb értelmében - s beszéljenek erről az idegenek, akik tapasztalhatják Párizsban - se valódi illemet, se valódi udvariasságot nem tapasztal tőlük, aki az egész emberi közösség nevében vágyik ezekre az erényekre. Maga az "udvariasság" (courtoisie) szó úgy, ahogy ők kitalálták, se jó, nem fedi azt a fogalmat, amire én gondolok - eredete, a királyi udvar etikettje, nagyon is szűkre szabta tartalmát. Az udvarról az utcára jutunk, s az utcáról a mezőre, s amire én gondolok, amikor az illem és modor szót kimondom, arra éppolyan szükség van odakünt is, mint a szalonokban - szükség van rá akkor is, mikor egyedül vagyunk, s én szeretnék ebben a kis műben az önmagunkkal szemben való viselkedésre is kitérni.

Források és eszmények után kutatva, maradjunk tehát Keleten, a valódi udvariasság ősi földjén: Ázsiában. Ha a kínai udvariasság komikusan hat is, mikor elveszti kapcsolatát az eleven élettel: lényegében mégiscsak abból a lelki alkatból, lelki szomjúságból fakad, aminek egyik határán az egyén végtelen magányosságát tisztelő Buddha ül, rejtelmes mosollyal - másik határát lángoló hévvel igyekszik az egész ember lakta világra kitágítani a legfőbb Illem és Jóakarat ösztöne és gondolata: a krisztusi szeretet. Előttem, míg ezeket írom, egy harmadik lehetőség lebeg, a kettő között: Konfucius figurája, az Úriemberé, akinek sokezer éves vallása és testamentuma sem más alapjában, mint egy tökéletes, mélyértelmű illemtan.

Valamikor a középkorban az udvariasság fogalmát a "lovagiasság" kifejezés képviselte. Közlöm az olvasóval, ha nem tudná, hogy a lovagromantika, amiből ez az eszmény leszűrődött, nem latin-gallus-germán találmány, hanem ázsiai arab - ők hurcolták be a kultúrát, a hozzávaló lovat pedig szintén Ázsia szállította, jóval előbb (equus fossilis, eocén-kor) - Európa őslakója a masztodon és a kardfogú tigris volt. Minderre csak azért hivatkozom, hogy magyarázatát adjam: miért választottam eszményképem álnevéül az arab mesékből ismert Aladin nevet Valmont marquis, vagy akár a klasszikus Petronius helyett.

Időszerűnek érzem illemtant írni, a huszadik század közepén, világrengések korában, mikor legkevésbé látszik időszerűnek azok szemében, akik idillikus korok boldog játékának tartják az illemszabálygyártást: egyszerűen azért, mert hiszem, hogy a világrengés egyik legfőbb oka az emberek rossz modora és neveletlensége - s hivatottnak érzem magam, hogy megírjam, egyszerűen azért, mert sokat szenvedtem az emberek rossz modora és neveletlensége miatt. Lehet, hogy közben magam se leszek mindig illedelmes - de ne felejtse el az olvasó, hogy két dolog okoz fájdalmat - az odvas és elhanyagolt fog, és az orvos, aki kihúzza: mégse fogja épeszű ember összetéveszteni a kettőt, amikor arról van szó, hogy az egyik révén megszabaduljunk a másiktól.

Pesti Napló, 1933. március 12.