ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Aladár és Aladin

ALADÁR leteszi az újságot. Olvastad ezt a bevezetést?

ALADIN. Melyiket?

ALADÁR. A Pesti Napló-ban. A költő, aki lapjában hol viccelődik, hol filozofál, vagyis soha nem szól hozzá egyenesen, nyíltan, kertelés nélkül a tárgyhoz, most valami merőben gyakorlati, mondhatnám, használati cikket ígér az olvasónak: bejelenti, hogy illemtant akar írni, tanácsadót, hogy miképpen viselkedjünk. Vajon mi rejlik e mögött? A maga külön véleményét, nyugtalan és forradalmi gondolatait akarja - már megint kerülő úton - becsempészni egy népszerűnek és ártalmatlannak látszó könnyű műfaj keretei közt a gyanútlan lelkekbe, vagy pedig egyszerűen kifogyott a témából, nincs miről írnia többé?

ALADIN mosolyog. Szóval, mindent el tudsz képzelni róla, csak azt nem, hogy jóhiszemű?

ALADÁR. Ugyan kérlek. Nem is lehet az. A téma gyanús. Az író, ha valóban az, mindenhez érthet, csak éppen az illemhez nem. Egész lénye szembenállása a mindenkor fennálló renddel, tiltakozása a konvenciók ellen, az a bizonyos különvélemény, ami éppen lényeges feltétele volt annak, hogy íróvá legyen, igazán mindenre alkalmassá teszik, csak arra nem, hogy mintaképül szolgáljon általános szabályokhoz. Az író legyen egyéniség. Illemtant tánctanár írjon vagy egy társasági ember.

ALADIN közben átfutotta a Bevezetést. Érdekes, pedig éppen kettőnkről veszi a példát.

ALADÁR. Ja, mert véletlenül a kettőnk nevét vette címnek, a jóhangzás kedvéért?

ALADIN tűnődve. Nem, kérlek szépen, az a gyanúm, valóban ránk figyel, mi kettőnkre, ismeretlenül, rólunk akar írni, személyesen, és e pillanatban láthatatlanul hallgatja a beszélgetésünk, érdekli őt a véleményünk. Nekem ez nagyon jólesik és bevallom, inspirál rá, hogy legyen véleményem, mert megtisztelőnek találom, hogy ez fontos a számára. Kedvesnek találom, hogy ilyen figyelmesen végighallgat, s igyekszem én is kedves lenni, végighallgatni, ha majd felel: mindenesetre előítélet nélkül. Márpedig a konvenció, amit említettél, előítélet. Amint látod, mégse a konvenciók betartása a jó modor. Egyetlen dolog sért bennünket igazán, ha nem vesznek bennünket komolyan s egyetlen dolog tisztel meg: ha foglalkoznak velünk s főként azzal, amire a legérzékenyebbek vagyunk - a véleményünkkel, a világszemléletünkkel, ami belső tartásunkat adja meg, biztonságérzésünket világban és társadalomban. Ez a valódi emberi szolidaritás, s egyben a legnagyobb udvariasság, mert a legnehezebb, a legnagyobb áldozatot követeli (persze, mindig feltéve, hogy társaságban akarunk élni, nincs valami külön dolgunk, aminek kedvéért magányra van szükségünk). Nehéz dolog, mert gyermekkorunkból örököltük a boldog neveletlenséget, hogy a külvilágot embertársainkkal együtt tárgynak tekintsük, vágyaink kielégítésének eszközéül, indulataink játékszeréül. Ha így nézzük a dolgot, valóban úgy fest, mintha neked lenne igazad, mert ebből a szempontból a művészek legnagyobb része messzemenő neveletlenséget követ el, amikor bennünket, eleven embereket is úgy néznek, úgy ábrázolnak, mintha mozgó tárgyak volnánk, semmi más: leírnak bennünket, jellemeznek bennünket, mintha hullák volnánk, csendéletnek fognak fel, mintha káposzta lenne a fejünk vagy sárgadinnye. Finom és érzékeny ember számára (márpedig minden illemtan abból a feltevésből indul ki, hogy az emberek finomak és érzékenyek) nincsen kínosabb dolog, mint mikor valaki jellemzi őt - akármilyen hízelgő legyen a jellemzés, mindenképpen személyeskedés s a jó modor első feltétele: ne személyeskedjünk.

ALADÁR gúnyosan. A nők megköszönik neked ezt az illemszabályt.

ALADIN. A nők - az megint más. Ők ezen túl vannak, őrájuk nem vonatkozik a modor iskolájának cselekvő része, hiszen még a konvenció is csak a férfiakat tanítja a nőkkel szemben való viselkedésre, ők legfeljebb egymástól tanulják meg, hogy hogy kell bánni a férfiakkal. A nők egyszerűen fel vannak mentve illemtanból, és ennek nem az az oka, hogy nincs hozzá tehetségük, hanem annak öntudatlan felismerése, hogy ők a legfőbb illemnek szinte metafizikai mértékben tettek eleget, egyszer s mindenkorra, amikor minden megértésről eleve lemondva, a legnagyobb önzetlenséggel és áldozattal mindössze tetszeni akarnak, vagyis örömet okozni a szemlélőnek. "Akinek tetszem, az megértett" - mondta nekem egy hölgy, jelezve, hogy a szépségét méltányoló bók fölöslegessé tesz minden további udvarlást, rátérhetünk a tárgyra - s ez a tömör önvallomás, paradox logikája ellenére, sőt éppen azért, oly meggyőzően hatott rám, ahogy csak a néma, önmagát s bennünket minden beszéd és gondolat nélkül megértő természet bűvölheti el a hozzáértőt, tökéletes viselkedésének és modorának és abszolút jó ízlésének gráciájával.

ALADÁR. Hogyan?! A természetnek jó modora van? Micsoda rousseau-i gondolat ez, az előkelő mesterkéltség stílusa után, ahol az előbb tartottunk?

ALADIN lelkesen. Csak a természetnek van igazi jó modora - nem is szólva ízlésről, mert ez már külön tehetség dolga. A növények és állatok világa, a tökéletes egymásrautaltságot ősidők óta felismerve, az önzésnek még azt a primitív formáját se tűri meg sehol, ami az emberi egyéniségérzés, öntudat, én fogalom stb. megszületése óta zavarja a dolgok összhangját azzal, hogy különbséget tesz én és te és ő között. A természet nem személyeskedik, ott mindenki kifelé él, az egész kedvéért, s minden annyit ér benne, amennyi érzéki ingert tud kelteni. Ez a legtisztább esztétikum. Minden élőlény egymásra van utalva a természetben, s mindegyiknek legfőbb érdeke a formák, sőt formalitások szigorú betartása más élőlényekkel szemben. Ennek megfelelően soha neveletlenséget, ízléstelenséget nem fogsz találni a természetben. A virágok kipattanásuk pillanatától kezdve mindig gálában fogadják udvarlóikat - öltözetük legfeljebb díszes, sohase cifra, s mindig ragyogóan tiszta. A pillangókat soha nem látod pongyolában, bábfülkéjükbe vonulnak vissza átöltözni, azért oly frissek, mintha skatulyából kerültek volna elő - páva és paradicsommadár soha nem feledkezik meg magáról, hogy díszmagyarját elhajítsa, a kakas folyton szolgálatban van, csákóval a fején, állandóan hordja kitüntetéseit, érdemrendek szalagjait, a papagáj és kakadu s a fecske frakkja mindig simára vasalt, plasztronja hibátlan. A rózsa illata mindig kellemes, mert háziszer, nem más boltjában vásárolt pancs, ananász és eper és őszibarack és erdei málna nem akar egyebet, mint kellemeskedni ízzel és zamattal, vendégeinek - a legjobb háziasszonyok ők, megbízhatók és örökké szívesek, s amellett szerények: mindegyik egyfélét nyújt, azt, amiben a legjobb, ismeri hatásait, nem kontárkodik más mesterségébe.

ALADÁR. No és - a poloska?

ALADIN. A saját etikettjét az is betartja, megbízhatsz benne, mint ahogy minden állat és növény, örök illemszabályokhoz igazodva, tudja, mihez tartsa magát. S végre is, ez a fontos. Előírt formák szerint tépi szét a tigris a gazellát, mindkét fél tisztában van a helyzettel - az illem nem erkölcsi diszciplína. A poloska megcsíp, ha teheti, viszont annak rendje és módja szerint elpusztul, ha szétnyomod vagy benzinnel öntöd le - nem talál ki ellengázt, a ciánozást nem támadja meg, számíthatsz lovagiasságára, a Brehm-féle kódexnek aláveti magát kettőtök párbajában, jobban, mint te.

ALADÁR. Összegezzük.

ALADIN. Szívesen. Abszolút, tehát általános illemszabály csak a természetben található - nekünk, embereknek meg kell elégedni az egyénivel. Számíthatsz rám - esetről esetre, ahogy a feltételek adódnak, mindig figyelmeztetni foglak, mikor voltál jó modorú és mikor voltál neveletlen. Az első leckét a jövő héten kapod meg.

Pesti Napló, 1933. március 19.