ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Nagy emberekről

ALADÁR. Hát igen, bevallom, kiábrándulás volt a számomra.

ALADIN. Nem hiszem, hogy az ő hibája. Én csak a műveiből ismertem.

ALADÁR. Lehet, hogy elfogult voltam: ő volt számomra, hogy paradoxonnal kezdjem, a rendkívüliség mértéke, az egyedülvaló norma. Hozzáigazítottam a gondolataimat, s mielőtt döntöttem magamban, elvi kérdésekben, szinte gépiesen megpróbáltam adott esetekben elképzelni, vajon mi lenne erről a dologról a véleménye.

ALADIN. Nagyon helyesen. Erre valók a példaképek.

ALADÁR. Nem tudnám megmondani most már, magáról az emberről volt-e határozott elképzelésem - azt kell hinnem, hogy volt, különben nem okozott volna csalódást a személyes megismerkedés.

ALADIN. Valószínű, hogy modorbeli külsőségeiben is rendkívülinek képzelted el.

ALADÁR. Lehet. A nagy embert alkotásával harmonikus lénynek szeretné hinni a rajongó, egyéniségnek, aki egy különleges, önmagához méltó, az önmaga számára alkotott törvények világában él.

ALADIN. Mondjuk, a fején hordja a cipőjét, jelezve, hogy a konvenciók ránézve nem érvényesek.

ALADÁR. Nem effélére gondoltam.

ALADIN. Tudom. Azt vártad, hogy a szavaiban, hangsúlyában, s főleg abban a módban, ahogy felismeri benned a megértő rokonlelket - minden rajongó titkos vágya ez s talán minden rajongás forrása ez a vágy -, azonosítani tudod majd azzal az emberrel, akivel olvasás közben folytattál egyoldalú beszélgetést. Ehelyett azt kellett tapasztalnod, hogy megértésedet nem méltányolja, inkább feszélyezi őt, s érintkezésteknek igyekszik minél konvencionálisabb jelleget adni.

ALADÁR. Szóról szóra. S még ezenfelül, ami a legkínosabban hatott rám, a társaságnak egyik tagjával, egy teljesen tudatlan és szellemtelen fráterrel, aki távol áll minden őt érdeklő gondolattól, szinte kitüntetően foglalkozott, nagy figyelemmel hallgatta ostobaságait, élénk beszélgetésbe merült vele, csaknem tisztelettel tekintett rá.

ALADIN. Nyilván tanulni akart tőle.

ALADÁR. Ezt nem értem.

ALADIN. Pedig világos. Az illető, akiről beszélünk, csakugyan nagy ember, kiváló és rendkívüli szellem: vedd ezt a két szót eredeti értelmében, nem mint értékelést, egyszerűen csak mint megkülönböztetést. Rendkívülinek lenni sokféle lehetőséget jelent a normálistól való eltérés szempontjából, fölfelé és lefelé: egyik oldalon a tökéletlen nyomorék, másik oldalon a túl tökéletes kivétel helyzetében - mindkettőnek közös sorsa, hogy bizonytalan, veszélyes és kínos viszonyba kerül a társadalommal anélkül, hogy ezzel az elavult és korlátolt Lombroso-féle elméletet igazolná, a lángész és az őrült, vagy a gonosztevő rokonságáról. Ennek a bizonytalan és kínos helyzetnek az a jól felismert tapasztalat az oka, hogy a nagy ember a legritkább esetben azonos a hatalmas emberrel (fordítva a tétel nem alkalmazható ilyen határozottan, bármily tetszetős volna) - más természeti adottság lévén a két típus létfeltétele. A nagy ember túl komolyan veszi az életet, a társadalmat, embertársait, tulajdon életét, éppen ezért túlbecsüli in specie aeternitatis - a hatalmas ember esetleg kalandnak tekinti az egészet: éppen ezért veszi utóbbit komolyan a tömeg, előbbit legfeljebb elismeri, de nem emeli maga fölé. És a nagy ember jól tudja ezt. Jól érzi, hogy a világi hatalom trónusát, ahol módjában lenne külsőségekben is a maga képére formálni a világot, nemcsak el nem fogja érni soha, de abban a fokban távolodik tőle, amely fokban mélyül és erősödik a helyes és okos életelvek felismerésében - kénytelen tehát anélkül, hogy rokonság volna közöttük, úgy viselkedni, mint szellemi ellentéte és sorstársa, a bolond, aki beletörődik a tébolyda fegyelmi törvényeibe. Modorban a kettő között az a lényeges különbség, hogy mivel a lángész ismeri a rendes emberek törvényeit, a bolond nem ismeri (a lángészben bentfoglaltatik a rendes ember, a bolondból hiányzik), megvan benne az alkalmazkodásra való képesség is. Ha lehetséges volna olyan bolondot elképzelni, akivel okosan lehet beszélni, a lángész ennek a bolondnak azt a tanácsot adná, aminek ő köszönheti, hogy végig tudja élni életét az emberek között anélkül, hogy bolondházba csuknák. Azt mondaná neki: ne beszéljünk most arról, ki vagy, kinek érzed magad, mennyiben látod bolondnak vagy ostobának a többieket. Arról beszéljünk csak, amit magad is elismersz, függetlenül igazságtól és hazugságtól: hogy boldogtalan vagy, amiért itt tartanak a tébolydában, szenvedsz tőle, szeretnél kiszabadulni, minden áron, ugye, így van? Én egy módszert ajánlok, próbáld ki.Szimulálj. Megmondom, hogyan. Utánozd, minden terv és gondolat nélkül, gépiesen, majommódra, bármennyire lenézed és gyűlölöd őket, azt a néhány normálisnak elismert embert, aki bejut közétek: orvost, látogatót, ápolót. Utánozd a mozdulataikat, hanglejtésüket, magold be, szorul szóra, amit beszélnek, azt a néhány mondatot, amivel adott helyzetben véleményt nyilvánítanak. Aprólékosan, kitartóan, tanuld el legkisebb szokásaikat, öltözködésüket, nevetésüket, arcuk, tekintetük kifejezését. Eleinte nehezen fog menni. Aztán lassan ráeszmélsz majd, hogy a külsőségek utánzása belülről is megváltoztat: a különbözőségbőlszármazó szenvedéseid enyhülnek, felolvadva egy ismeretlen, rejtelmes közösségben, s a Rögeszme, ami itt csak arra volt jó, hogy gyötrelmeket okozzon neked, visszahúzódik lelked mélyébe, betokosodik, nem produkál tüneteket - ha ragaszkodsz hozzá, majd érvényesülni fog, odakünt, a szabadban, mire kikerülsz a falak közül.

ALADÁR. Ettől ugyan nem fog meggyógyulni a te bolondod.

ALADIN. Nem is, de gyakorlatilag lehetségessé válik az élete a társadalomban - s életben tartani egy embert talán mégis fontosabb, mint legyőzni egy betegséget. Most már tudod, mire céloztam, azt állítván, hogy a te nagy embered tanulni akart attól a tökfejűtől. Csak ő tudja, minő szenvedések és megaláztatások, az elviselhetetlen magánynak, a társtalan töprengésnek minő keserves órái kalapálták ki belőle a nagy életszabályt: hogy hasonlítani az emberekhez sokkal nehezebb ugyan, mint különbözni tőlük: mégis, azt a nehezebb részt kell vállalnia annak, akinek valami külön dolga van ezen a világon. Béküljön ki korával, aki a jövő számára épít hidat, ha nem akarja, hogy a kor szétrombolja ennek a hídnak innenső pilléreit - béküljön ki, még azon az áron is, ha le kell tagadnia a híd rendeltetését. Én a Galilei híres gesztusát, amivel visszavonta tanait az Egyház hatalmasai előtt, nemcsak hogy gyáva meghunyászkodásnak nem tekintem, de inkább a korszellem titokzatos ereje és rendeltetése előtt való helyes és okos meghajlás példaadását bámulom benne, a tökéletes jó modor nevében.

Pesti Napló, 1933. április 30.