Századom gyermeke

Ma megint tettem egy kis utat az időgépben, ezúttal visszafelé. Délután ültem be a masinába, másodpercenként félévnyi sebességgel indultam, s egy jó negyedóra múlva állítottam meg a motort. A dátum-mérő 1487. február 8-at mutatott. Ott állt a gép, ahol útnak indult: a dunaparton, egy dombocska tetején. Nem messze tőlem, páncélos katonák felügyelete alatt, parasztok ácsoltak egy hajóhidat. Túlnan, a budai parton is csillogtak a páncélok, a vár felé tarka, színes csapat kanyarodott fel éppen.

Kiugrottam a gépből, és odamentem a legközelebbi katonához.

— Miféle sereg az ott, kérem szépen? — mondtam udvariasan.

— Lathatia szumivel — válaszolt a katona, a halotti beszéd sajátos stílusában. — Az vischegrad-bóli had bévonul Mathias rex alatth.

Ahá, persze, hiszen most Mátyás király uralkodik. De vajon miért hagyta ott Visegrádot? Talán készül valamire?

— És miért ilyen nagy sereg élén? — kérdeztem.

— Az terekvel hadakozhván — így szólt a katona.

Ohó, persze, ebből háború lesz. Kápráztató lehetőségek villantak át agyamon — hiszen én ennek a kornak megváltója, legnagyobb embere lehetek néhány nap alatt, azzal a tudással, amit a huszadik századból hoztam magammal. Mátyás király különben is legény a talpán, mire viheti még azokkal a felfedezésekkel, amikre én, a huszadik század gyermeke, megtaníthatom! Mit neki Bécs, — Párizst és Londont, egész Európát, az egész világot elfoglalja — hosszú századokra a Föld legnagyobb nemzetévé teszi hazámat — megváltoztatja a történelmet — majd néznek az egyetemen!

A részletekkel minek untassam az olvasót — két óra múlva, hála energikus fellépésemnek, ott állottam Mátyás király előtt.

Őfelsége igen szimpatikus, megértő, kedves ember benyomását tette rám. Nem is igaz, hogy olyan nagy orra van neki, egészen rendes, csinos orra van, olyanféle, mint az enyém.

Latinul szólított meg. Sajnos, reáliskolát végeztem (a Markóba jártam), és így nem bírom jól ezt a nyelvet. Kértem, hogy magyarul beszélhessek. Kegyesen beleegyezett, mire röviden előadtam, hogy tudva az ő háborús szándékáról, azért kerestem fel, hogy néhány nagyszerű felfedezést közöljek vele, melyeknek segítségével néhány nap alatt tönkreteheti az egész török hadsereget. Kértem, bocsásson rendelkezésemre megfelelő anyagot, ennyi és ennyi embert, olyan dolgokat csinálok velök, amiről álmodni se mertek.

Őfelsége kegyesen hallgatott végig, aztán egy nagy műhelybe vezettek, munkásokat rendeltek mellém. Őfelsége maga is végig akarta nézni az előkészületeket, behozatta a trónust, és leült a műhely közepén.

Először is — kezdtem az előadást —, szerkeszteni fogunk egy olyan puskát, ami percenként hatvan golyót tud kilőni magából — a támadócsapatokat egyszerűen le lehet kaszálni az ilyennel. Ezt a szerkezetet gépfegyvernek hívják.

A munkások visszafojtott lélegzettel várták parancsaimat. — Hát — kezdtem —, először is vegyünk egy izét .. .

Ejnye csak... hogy is csinálják a gépfegyvert? — Hát — mondtam nagyot fohászkodva —, vegyünk egy hogyhijjákot...

No né, a micsodáját neki, hiszen én nem tudom, hogy kell gépfegyvert csinálni. Valami olyanféle dolog az, mint egy film, forgatni kell; az Innen—Onnan rovatban egyszer olvastam is, hogy állítják össze, de biz az nagyon szűkös leírás volt, még ábra se volt hozzá.

Éreztem, hogy elpirulok.

— Különben — mondtam könnyedén —, ez nem is olyan fontos. Inkább majd csinálunk egy repülőgépet, amivel az ellenség fölé lehet repülni, és bombákat lehet dobálni belőle. Egy óra alatt szétkergetjük vele az egész török ármádiát!

Egy fül volt a hallgatóság. Beszélni kezdtem.

— Hát — mondtam —, a repülőgépet, azt úgy kell csinálni, hogy vesz az ember két nagy vászonlapot, azt így, ahogy mutatom, ferdén összeállítja, aztán egy ilyen alakú légcsavar kell hozzá, amit a motor hajt...

— Megállj, barátom — szólt közbe jóságosan az Igazságos —, milyen lészen amaz Masina, melyet motornak nevezesz?

— Ja, a motor — mondtam hebehurgyán —, hát azt úgy kell csinálni, hogy...

Püff neki. Honnan tudjam én, hogy kell motort csinálni? Nem vagyok én se mérnök, se géplakatos, hanem egy újságíró.

No, most mit tegyek? Ennek a fele se tréfa, ezeknek mutatni kell valamit, mert az a mérges arcú, vörös ember ott (úgy látszik, valami hadvezér) máris nagyon furcsán kezd nézni. Hopp! Meg vagyok mentve! Hiszen ha a telegráfot bemutatom nekik, leesnek a székről!

— De mielőtt ezt megcsináljuk — váltottam gyorsan a szót —, előbb majd egy olyan szerkezet kell, amivel száz mérföldnyire lehet beszélni, hogy előretolt őrseink értesíthessenek az ellenséges csapatok helyzetéről...

— Jól van, de most aztán lássunk már vala-miteth — szólt közbe a vörös arcú, nem mondhatnám, hogy túlzott jóindulattal.

— Igenis, kérem szépen — mondtam egy kicsit reszketeg hangon. — Egy villamos battéria kell csak hozzá...

- Na, gyerőnk, gyerőnk. Tsináld már — mondta a vörös arcú. Határozottan barátságtalan egy ember. És hogy jön ahhoz, hogy tegezzen? Semmi joga ahhoz, hogy engem tegezzen. Mindjárt csinálok egy villamos battériát... csak tudnám, hogyan kell összeállítani, a fene egye meg, pedig az iskolában tanultuk, csakhogy akkor éppen nem készültem, mert nem volt felelés.

Párszor kinyitottam a szájamat, aztán megsemmisülve hallgattam el. A vörös arcú ránézett a királyra. A király is ránézett a vörös arcúra.

— Azt vélem, felségh — mondta a vörös arcú —, ezen semmirekhellő insolentiájában tsú-folj a felséghedet.

Láttam, hogy a király elpirult, felállt, és szó nélkül kiment a teremből.

A vörös arcú intett két katonának.

— Koessétekh fellh! — mondta rám mutatva.

Két perc múlva meggyőződtem róla, hogy akasztani éppen olyan jól tudtak már Mátyás király alatt is, mint manapság. Csak az vigasztalt, hogy a tizenkilencedik század végén úgyis megint világra jövök, mely alkalommal biztosan hálás lesz nekem az ország, hogy nem segítettem Mátyás királyt a török ellen, akik most derék és erős szövetségeseink.