A MAGYAR RIPORTEREK ATYAMESTERE

Dr. Kun Andor kollégánk jegyezte föl a néhai Barna Dóriról szá­munkra ezeket a kedves adatokat:

Mindig ígérte, de sohasem váltotta be. Pedig érdekes, ked­ves és tanulságos lett volna, hogyha a legötletesebb és legfür­gébb magyar riporter megírta volna a magyar hírlapírás tör­ténetét. Azt, hogy miként lett a legmodernebb, a legizgatóbb és szerintem minden mulandósága ellenére is a legérté­kesebb s a legnehezebb műfaj: a riport, nálunk nívós és iro­dalmi.

De meghalt, mielőtt megírhatta volna emlékiratait ez a vér­beli riporter, aki csak akkor vétette el a dolgát, amikor Magyarországon született, és nem boldogabb vidéken, ahol Luigi Barzini vagy Archibald Forbes lett volna belőle.

Így csak Barna Dóri lett, és egy kocsiderék kedves, színes riporterkaland emléke maradt utána csupán.

Ezek közül lestem el egypárat. Sok közöttük az ősmert. De mégis úgy érzem, hogy csokorba kötve ez a legméltóbb emlék frissen hantolt sírján.

Barna Dóri és a király

Hírlapírókörökben köztudomású, hogy egy magyar újságírót sem ismert arcról oly jól Károly király elődje, mint Barna Dórit. Évtizedek óta, ha Ferenc József hazánkba érkezett: Pestre, Gödöllőre, ünnepélyre vagy hadgyakorlatra, mindig Barna Dóri volt az első, akit meg kellett látnia.

A pályaudvaron, ahogy berobogott a vonat, a rendőri kor­don előtt állandóan ott lángolt a nagy szál ember tűzpiros haja, kusza, bozontos vörös bajusza. És akármerre ment gya­logszerrel az uralkodó, közvetlen közelében mindig ott ólálkodott a lelkiismeretes riporter.

Annyira hozzászokott már a felség, hogy a főváros felé érkezve, előre megmondta mindig környezetének:

   Majd meglátjátok, hogy az a vörös újságíró lesz az első, aki fogadni fog.

Egyszer azonban komolyan megharagudott I. Ferenc József a riporterre! A nyolcvanas években történt, amikor az orosztörök háború folyt. Ugyanakkor a Felvidéken volt nagy had­gyakorlat. Albrecht főherceg volt a generalisszimusz. A gya­korlat alatt sifrírozott sürgönyt kapott Albrecht Bécsből, a szárnysegéde kibetűzte, és egy ív papírra írta fel a szövegét:

   Gratuliere, Russen vernichtet.

Aláírás nem volt. Ahogy a csapat elvonult, Barna belo­pózkodott a főherceg volt lakosztályába. Kutatni kezdett, és megtalálta e papírdarab széttépett foszlányait; összeállította, és megírta lapjának a sürgöny szövegét. Pár nap alatt az egész

világsajtót bejárta a szenzációs hír, hogy az udvar gratulált, tehát örül az oroszok veszteségeinek. Azt kombinálták, hogy e sürgönyt maga a király küldötte.

Érthető feltűnést és kellemetlen meglepetést keltett ez per­sze Bécsben, és a felség nagyon megharagudott Barnára. Mi­kor legközelebb Pestre jött és meglátta Dórit szavahihető tanúk állítása szerint , ingerülten kiáltott fel:

Schrecklich. Der lange rote Jud ist schon wieder da!

Később azonban megfeledkezett erről, és amikor Dóri már nem járt ki a király elé, feltűnt a felségnek, és legutóbb Wekerlétől kérdezte:

Mi van az én kedves vörös zsidómmal, hogy már nem jön ki elém?

Így került össze a magyar király egy magyar riporterrel a riporter vörös haja révén.

Melyik a Held?

Vagy húsz évvel ezelőtt fegyenclázadás volt Illaván. Renge­teg újságíró szaladt rögtön le, és így a kis falu egyetlen szál­lodája nem tudott elég helyet adni a leözönlő riportereknek. Ahogy Barna Dóri megérkezett, csak egy szobát talált, el akar­ta foglalni hát, de a szállodás nem engedte:

Nem lehet, kérem, mert Held Fülöp hírlapíró úr már lefoglalta.

Helyes, én vagyok Held Fülöp, és így a szoba az enyém.

Le is feküdt aludni, és amikor Held egy későbbi vonattal leérkezett, nem kapta meg a szobáját. Nagy csetepaté támadt, felverték Barnát is.

Ugyan, kérem mondotta Barna németül , dobják ki ezt az embert. Én vagyok a Held. Különben nézzen meg ben‑nünket, vendéglős úr. Ezt a kis, nápic embert és engem, me­lyik lehet kettőnk közül a Held (wer ist der Held)?

Azzal az ő erőteljes alakjára és a kis, törékeny Heldre mu­tatott. Az érv győzött, mert a vendéglős belátta, hogy a Held (a hős) csak az az erőteljes atléta lehet, és a szegény, derék kis Heldet kidobták.

Az összepacnizott akta

Ismeretes Székács törvényszéki elnöknek is az esete. Székács híres szigorú ember volt, aki nem szerette a hírlapírókat. Egy szenzációs pörben a tárgyalás előtt nagy nehezen megengedte Barnának, hogy lemásolhassa az ügy iratait. Le is másolta szé­pen Barna, de azt szerette volna, ha e szenzációs részletek csak az ő lapjának lettek volna meg. Gondolt hát egy nagyot, és amikor lemásolta a szép miniszterpapírra a kalligrafikus írással írt aktát, belemártotta mélyen a téntába a tollat, és egy hatalmas pacnit csöppentett az akta közepébe. Így, pac­nisan vitte vissza Székácsnak.

Székács, ahogy meglátta, éktelen dühre fakadt, és amikor a többi újságíró kérte az aktát, haragtól harsogó hangon kiabálta:

Még ezek a disznók merik kérni, akik összemocskol­nak mindent, amit a kezükbe adnak. Egynek sem szabad töb­bet kiadni az aktát. Takarodjanak innen!

És a riport csak a Barna lapjában jelent meg.

A Tisza Kálmán batárjában

Az okkupáció idején meg akarta interjúvolni Barna Tisza Kál­mánt. Napokig hajszolta a képviselőház folyosóján, a Lloyd Klubban, de Tisza kereken megtagadta az interjút. Amikor lá

ta Barna, hogy nem sikerült ez a dolog, egy este beült a Ti­sza Kálmán közismert fiakkerjébe, a klub előtt.

Ahogy vége lett a híres tarokkpartinak, a generális lejött, és minthogy már akkor sem látott jól, ahogy beült a batárba, nem vette észre, hogy Barna Dóri mellette ül.

Javában robogtak már az Esterházy utca felé, amikor meg­szólalt Barna. Tisza megbotránkozott a szemtelenségen, de ez Dórit nem hozta zavarba.

Ne haragudjon, kegyelmes uram. Most már úgysem ké­rek interjút, csak azt akarom elmondani, hogy miket fogok az okkupációról írni.

És azzal a legborzasztóbb dolgokat találta ki. Tisza ko­molyan megijedt; hisz ha azokat megírja Barna, amiket mon­dott, a legkellemetlenebb következményei lettek volna.

Először kérlelni kezdte hát, amikor azonban ez nem si­került, inkább elmondott mindent Barnának, csakhogy azt a riportot meg ne írja. Így adhatta elsőnek hírül a miniszter­elnök szájából Barna az okkupáció első és autentikus szen­zációját.