MINDIG SANS GÈNE

Nagyon ismertek a Barna Dóri sürgönyhistóriái is. Például az, hogy miként foglalta le egy vidéki városban haszontalansá­gokkal a telefont, csakhogy a többi riporterre sor ne kerülhes­sen, és így ő az összes lapokat lemarasztalhassa. Ismeretes az a tréfája is, amit azzal a postatisztviselővel követett el, aki az ő rőfnyi hosszú sürgönyriportját este nem akarta fölvenni, amire csak annyit kért:

— Kérem, ha a hosszú sürgönyt nem veszi föl, vegye föl ezt a rövidet.

— Szívesen, ha nagyon rövid.

— Tehát: Baross Gábor, Budapest. Postahivatalnok bálba akar menni, és a sürgönyök fölvételét megtagadja. Szigorú in­tézkedést kérek.

Persze ész nélkül fölvette erre a megrémült postás a hosszú sürgönyt.

Ezek azonban közismertek. Inkább hát befejezésül egy kis intimitás.

Barna Izidor hosszú évek múlva otthagyta a régi lapját. — Bármikor visszajöhet hozzám — ezzel búcsúzott el tőle a szerkesztője.

Három évig volt távol, amikor megunta az új lapját, és visz-szakívánkozott a régihez.

Szó nélkül fölment hát a régi szerkesztőségbe. Levetette a kabátját, leült a régi íróasztalához, és anélkül hogy valaki­hez szólt volna, írta az ő kedves, ötletes cikkét, mintha csak tegnap távozott volna el...

Egy időben a szerkesztőségi törzsasztala a „Fiume" ká­véházban volt. Itt találkozott minden éjjel, szerkesztés után Tóth Bélával, néha Vajda Jánossal és az íróvilág sok kitűnő­ségével. Ide állított be egyszeregy ismeretlen illú, és nagy kö­tet kéziratverset adott át neki. A szigorú „szerkesztő úr" át­vette a kötetet, aztán másnapra randevút adott a „költőnek". Másnap éjjel azzal fogadta az önérzetesen drukkoló poétát, hogy maga mellé ültette, és hogy a diskurálás jobban men­jen, egy butélia bort hozatott. (Ez azért volt nagy kitüntetés, mert Barna Dóri a legritkábban ivott bort.)

— Koccintsunk! — mondta az első pohárnál.

A túlboldog költő koccintott.

— Legyünk te! — mondta a másik pohárnál.

A túlboldog költő rajongva hajtotta meg magát.

— Úgy... és most térjünk át a versekre. Mert magázva az goromba, nehezen megy, hogy azt mondja az ember: maga marha, hanem így, hogy: te marha, minek írsz olyan rossz verseket! ezért senki sem haragudhatik meg. Itt vannak vissza a versek. Isten áldjon!

A TALÁLÓ CÍM

Achmed Rizáról, az új-törökök egyik legjelentékenyebb ve­zetőjéről Konstantinápolyból egyszer az a hír érkezett, hogy ő lesz az új kabinet külügyminisztere.

Szomaházy István, aki hétfői lapját szerkesztette, fogta ezt a táviratot, és odaadta egyik munkatársának, Lévai Mihálynak.

— Kérem — szólt hozzá —, ez nagyon érdekes hír, írja meg feltűnő és szenzációs címmel.

Öt perc múlva boldog és elégedett mosollyal nyújtotta át a fiatalember a szerkesztőnek a kéziratot ezzel a „szenzá­ciós" címmel:

„Női miniszter Törökországban."

AZ OKOS GYEREKEK

Ezt a történetet szereplőinek egyike mondotta el nekem.

Már jó pár évvel ezelőtt történt, amikor Brandes Györ­gyöt ünnepiesen fogadták Budapesten az írók és művészek. Dr. Heinrich Gusztáv akadémiai főtitkár bemutatta báró Hat-vany Lajost Brandesnek, mégpedig ezekkel a szavakkal:

— Der Herr, der seinen [fater gut gewöhlt hat.

Hatvany nem akart adós maradni, és rámutatott Heinrichre, aki karrierje javát az apósának, Csengeri Antal állam­titkárnak köszönhette.

—   Und der Herr — vágott vissza a báró —, der seinen Schwie-gervater gut gewöhlt hat.

A SOVÁNY ÉS A KÖVÉR

Ennek a históriának egyik főszereplője ugyancsak Hatvany Lajos, aki valami kiállítás alkalmával összekerült egy terem­ben a korpulens Alpár Ignáccal. Nem ismerték egymást sze­mélyesen, de azért a műépítész így kedélyeskedett:

—   Ha meggondolom, hogy valaha ilyen sovány agár voltam!... Mire Hatvany:

—     Ha meggondolom, hogy valaha ilyen kövér sertés leszek!...

AZ ELISMERÉS

Késő éjszaka ült egy magas szőke úr egy Andrássy úti kávé­házban, és leveleket írt. Már vagy a tizediket írta, amikor odalépett hozzá Szép Ernő, s rászólt:

— Mi az, pajtás?

—   Hagyj békén — mondta a másik —, leveleket írok...

Szép fölületes pillantást vet a szárítási célból szétrakott levelekre, és megdöbbenve látja, hogy ahány levél, annyiféle írás. Az egyik hajszálfinom női írás, a másik vaskos férfiírás; volt köztük arisztokratikus szarkaláb-hetű, egyszerű szoba­lány-kézirat és a többi.

—   Mi ez? — ismétli Szép a kérdést ámulva.

—   Hagyd — felel keserűen a levélíró —, a lapomnál nagyon üldöznek. Nem ismerik el a tehetségemet. Ma nagy nehezen kiadták a tárcámat, és most elismerő leveleket írok a szer­kesztőnek — a közönség köréből.

A NAGY URAK

Lázár Leó, a kitűnő újságíró egyik kezdő kollégájával együtt gróf Andrássy Gyulához ment interjúra. Ott bemutatkozott, amint illik:

—   Én dr. Lázár Leó vagyok!

Azután a fiatal kollégáját mutatta be:

— Dr. Kovács, kollégám!

...Mikor vége volt az interjúnak, a fiatalabb újságíró meg‑

botránkozva súgta a lépcsőházban Lázárnak:

— Hallod-e, az mégsem járja, hogy magadat és engem dok‑

tornak neveztél, holott egyikünk sem az!

— Eh, tanuld meg öcsém, hogy ha nagy urakkal van dolgod, mindig doktornak mutatkozzál be. Mert a nagy urak a nevedet semmi esetre sem tartják meg az eszükben, és nagyon hálásak lesznek neked, ha „doktor úr"-nak szólíthatnak.

JÓ TANÁCS

Barta Lajos, a népszerű tárcaíró kávéházi törzsasztalánál na­gyot nyújtózott, és elkeseredetten sóhajtott.

—   Végem van! — mondta a világ legszomorúbb hangján.

—   Hogy érted ezt? — kérdik tőle minden meggyőződés nélkül.

—   Úgy értem — felel —, hogy az írónak akkor van vége, amikor már semmi sem jut eszébe. Az író abból él, hogy eszébe jut olyasmi, ami másnak nem. Én meg úgy vagyok ve­le, hogy amikor így a világra szakad a nyár, az agyvelőm egyszerűen felmondja a szolgálatot. Nem jut eszembe csak olyasmi, ami már másnak is eszébe jutott. És ez a halála az írónak.

Ezt az igazságot mindenki elismeri. De nem tud ellene

orvosságot senki. Az író újból megszólal.

— El kell utazni valahová.

Ránéz a doktorra:

—Hova menjek, doktor?

A doktor is unja az életét a kávéházi füstben. Hát unottan böki ki:

—Utazzék Franzensbadba... oda szokták küldeni az or­vosok a pácienseiket terméketlenség ellen.