AZ ÓVATOS IZRAELITA

Gábor Andorral történt ez.

Egy fővárosi fiókpostahivatalba beállított egy kaftános,

öreg lengyel zsidó, és az egyik rekesz ablaka elé állva, elma­gyarázta a hivatalnoknak, hogy ő pénzt akar küldeni.

Amikor a postahivatalnok megmondta neki, hogy vennie kell egy postautalványt, ki kell töltenie, a kaftános ember nagy sóhajtva bevallotta:

De én nem tudok ám írni!

Egyben rögtön megkérte a hivatalnokot, hogy töltse ki he­lyette a pénzesutalványt, amire persze az elfoglalt tisztviselő nem vállalkozhatott.

Kérjen meg valakit tanácsolta az ablak mögül a hiva­talnok , majd megírják maga helyett.

A zsidó, kezében az utalvánnyal, szúrós szemekkel és bi­zalmatlankodva körülnézett, és hosszú habozás után kivá­lasztva magának egy fiatalembert aki véletlenül Gábor An­dor volt , így szólította meg:

Tud írni, kérem?

Hát... azt mondják némely kritikusok.

A zsidó ezután alázatosan és udvariasan megkérte, hogy

írja meg helyette az utalványt. Gábor Andor teljesítette kéré

sét, és ahogy diktálta, ráírta az utalványra az adatokat.

Hatvan korona... Chaim Blumenfeld... Kereskedő... Strijben...

Amikor elkészült vele, a kaftános lengyel újból nagyon alá­zatosan és hálálkodva megköszönte a szívességet. Azután ke­zébe vette a megírt utalványt, de egyáltalán nem sietett vele a pénzesutalványokat felvevő postahivatalnokhoz. Nézegette jobbról, nézegette balról az utalványt, nagyokat pislogott, csó­válgatta a fejét, és magában dörmögött.

Azután jó öt perc múlva megindult, hogy feladja az utalványt. De útközben meggondolta a dolgot. Megállott, és megint körülszimatolván, kiválasztott magának a várakozók közül egy cilinderes, elegánsan öltözött idősebb urat, és elé­be tartván az utalványt, megkérdezte tőle:

Kérem szépen, nagyságos úr, tessék szíves lenni elol­vasni: kinek szól ez az utalvány?