MÉG EGYSZER BICSÉRDY

Muszáj még egyszer szóba hozni ezt a Bicsérdydolgot. Múltkori cikkemre leveleket kaptam, pro és kontra, bicsérdystáktól, és szerénységem tiltja megnevezni, kiistáktól. Utóbbiakkal rendben volnék, minden tekintetben osztják véleményemet, és tudja isten, az ember hajlamos igazat adni azoknak, akik neki igazat adnak. Ez talán nem is elfogultság — a visszhang erősíti a hangot, és ha kiderül, hogy egy feladvány megfejtését többen ellenőrizték, és helyesnek találták, az a megfejtő számára is megnyugtató eredmény.

Bezzeg nagyobb bajom van Bicsérdy híveivel. Főként az egyik levél írója szigorú — egyszerű növényevőről lévén szó —, szinte nyugtalanító az a támadó hév, amivel ad personam, szerény személyemen, mint kísérleti nyúlon — azaz pardon, húsevőről lévén szó, mondjuk kísérleti tigrisen — igyekszik igazolni, hová vezet az a beteges, különcködő elfajulás, ha vala ki fellázad a Természet Rendje, más szóval Bicsérdy ellen.

Kitűnő növényevő társam azzal a fenyegetéssel eszi a májamat, fúrja a vesémet és harapja a fülemet, hogy én elevenen el fogok rohadni, mivel életem tartalmának és céljának a legrafináltabb érzéki tobzódásokat tekintem, s Mammont imádva, az aranyborjú szolgálatába szegődtem. Hát az utóbbiban van valami — csakugyan cikkeket írni újságba Bicsérdyről, ahelyett hogy lemondva hitvány anyagiakról, például disznókereskedést űznék, vagy frankot hamisítanék, elég csúnya dolog tőlem, hiszen ezt a cikket is megfizeti az újság. De az ellen — éspedig éppen múltkori cikkemre való hivatkozással — tiltakozom, hogy én mindezeket életem tartalmának és céljának tekintem.

Levélíró azt állítja, hogy én paradoxonnak tartom száz évig élni a modern ember élvezetei nélkül.

Ez egyszerű ráfogás, én a cikkemben nem ezt mondtam, ennek éppen az ellenkezőjét mondtam. Így nem lehet vitatkozni, így nem lehet legyőzni és meggyőzni valakit, diadalmasan cáfolva olyan kijelentéseket, amiket az illető egyáltalán nem tett meg. Én nagyon jól emlékszem rá, hogy mit írtam. Azt írtam szó szerint, hogy nagyon szívesen lemondok életem eddigi tartalmáról — levélíró szerint ez a tartalom duhaj kicsapongásokból és aranyborjúimádásból állt, hát kérem, legyen — (tényleg vagy negyven könyvet csapongtam ki magamból eddig), ha Bicsérdyék tudnak más tartalmat adni nekem arra a száz évre, amit ígérnek. Én egyáltalán nem hencegtem az életem eddigi tartalmával, nem állítottam, hogy az gyönyörű és kívánatos volt, sőt ellenkezően, egy boldog percet kértem Bicsérdyéktől, elismerve ezzel, hogy eddig nem sok ilyen percben volt részem. A boldogság azonban testnek és léleknek összhangja lehet csak, ezt Bicsérdyék is elismerik — azt pedig ők se gondolhatják komolyan, hogy ezt az összhangot a tökmagevés biztosítja. Belemegyek még abba is, hogy a tökmag huzamos élvezete üdvözítőbb testi mámort és testi boldogságot idéz elő végeredményben, mint a kokain, hasis, pálinka és szerelem — de mi lesz a lélekkel, kérdem én mint moralista, ettől a tökmagista Bicsérdytől, aki csak a testre gondol, akinek száz év se elég a tökmagkéj, tökmagmámor kiélvezésére — ettől a hedonista, sőt epikureista Bicsérdytől, aki csak a tökmag adta élvezetekre gondol, és éhezni hagyja a lelkemet?

Levélíró annyit mégis megértve cikkemből, hogy tartalmat csak más tartalomért dobhatok el, életem eddigi tartalmáért — amiről, ismétlem, szívesen lemondok — az önzetlenséget ajánlja fel: vagyis hogy ne magamért éljek, hanem az emberiségért.

Hát kérem. Levélíró némi gúnyos kétellyel kicsapongásokban, vagyis könyvírásban meggyengült szellemi képességeimről, így fejezi be sorát: tessék ezen gondolkodni, ha tud.

Lehet, hogy én nem tudok gondolkodni, de neki viszont halvány sejtelme sincs a beszéd, vagyis gondolatközlés legelemibb feltételéről: ahogy a szavak fogalmi értékét ismerjük. Különben észrevette volna az egyszerű nyelvtani tényt, hogy az „önzetlenség" szó negatívum, valaminek a hiánya, tehát tartalomért tartalomnak felajánlani, vagy tudatlanság, műveletlenség és ostobaság, vagy logikai svindli, dialektikus szélhám. Az, hogy én nem magamért élek, hanem másokért, lehet nagyon boldogító érzés, fölemelő tudat, termékenyítő impulzus, sőt még tartalom is más számára, akivel szemben önzetlen vagyok, csak éppen nem ellenértéke az önzés adta tartalomnak. Levélíró, aki büszkén dicsekszik, hogy ő önzetlen ember, tehát nem magáért él, hanem mondjuk, énértem, mikor önzetlensége gyümölcsét élvezni akarom, és kérek tőle valamit, azt a tanácsot adja, hogy legyek önzetlen, ne magamért éljek, hanem másokért, mondjuk, őérette.

Félek, hogy úgy járunk, mint a két zsidó a libamájjal: „Hát te melyiket vetted volna ki?" „Én a kisebbet!" „Hát tessék, ott a kisebb!" Nem, drága tökmagom, itt egy kis hiba van ezzel az önzetlenséggel. Nekem nem tetszik az olyan apostol, akinek önzetlensége abban merül ki, hogy önzetlenséget prédikál. Az a tartalom, az az életprogram, amit önök kínálnak az emberiségnek, egy unalmas és terméketlen társasjáték, melyben én odaadom a magamét másnak, „add tovább" kiáltással, s aztán abból áll az életem, várni, hogy a sok önzetlen emberen keresztül mikor kerül vissza hozzám, ami eredetileg is az enyém volt.

Nekem gyanús az olyan önzetlenség, mely másoktól is önzetlenséget vár. Mondok valamit: az igazi önzetlen ember nem is szereti az önzetleneket — mihez kezdjen velük? Neki önzőkre van szüksége, akiknek adhat, akiknek örömet okozhat, éppen az önzésükön keresztül — mondja, édes Bicsérdym, van önnek gyermeke? Ha nincs, akkor hiába, ha van, akkor fölösleges magyaráznom, mennyivel nagyobb, önzetlenebb élvezet krumplicukrot adni neki, mert önző a gyerek, mint tökmagot, mert önzetlen.

Ama Jézus Krisztus, akit önök annyit emlegetnek, az öt halat nem zárta szekrénybe, hogy mennyei utalványokat oszszon ki helyettük — hanem csodát mívelt, ötezret csinált belőle, s boldogan és mosolyogva nézte, hogy lakmároznak az éhesek, s boldogan és mosolyogva nézi ma is odafent, ahol nem ismerik az éhséget. És húsból való testéről azt mondta: „vegyétek és egyétek" — mint valami hajótörött csónak kapitánya, aki feláldozza magát a többiekért. S mi, önzők, vesszük és esszük, és üdvözülünk általa.