ANEKDOTA

Svarcnak, dolga akadván Mármaros-szigeten, szekér kellett — elment Weiszhoz, a fuvaroshoz, hogy mennyiért viszi el, mert a falujuknál nem áll meg a vonat.

Öt pengő viteldíjban alkudtak meg, s hajnalban útnak in­dult a szekér.

Tudni kell, hogy Sziget felé hullámos az út. Az első ka­paszkodónál hátraszól Weisz:

— Nézze már, Svarc úr, hogy erőlködik ez a szegény ló. Én is bírom, magának se árt egy kis séta, nem szállnánk le addig, amíg felér?

Svarc úr jó ember s még külön állatbarát is, lábát se saj­nálta, szépen lekászálódik, békésen ballagnak egymás mel­lett a kapaszkodó tetejéig, várnak pár percet, míg a ló kifújta magát, felülnek. Megy a kocsi lefelé.

Perc múlva hátraszól Weisz:

— Nézze már, Svarc úr, hogy kínlódik ez a szegény pára, hogy visszatartsa a kocsit, nyakába ne szakadjon a nagy súlya miatt. Lefelé úgyis könnyebb a gyaloglás, mintha itt rázatjuk magunkat — nem szállnánk le, míg a völgybe érünk?

Svarc úr nem sokat teketóriázik, fogja magát, leszáll.

Így megy ez Szigetig, mivelhogy arrafelé mindenütt ilyen az út: hegynek föl, hegynek le. Nem is vesznek össze, megértő, jó emberek mind a ketten.

Mikor megérkeznek a szigeti fogadó elé, Svarc úr annak rendje és módja szerint kifizeti az öt pengőt. De mielőtt elvál­nak, egy pillanatra eltűnődik.

— Tudja, Weisz úr, eszembe jutott valami, milyen bolond emberek vagyunk mi ketten. Nekem, ugye, dolgom volt Mármarosszigeten. Magának kellett öt pengő. Rendben van, meg­kapta az öt pengőt. De minek kellett magunkkal hozni ezt a sze­gény, beteg lovat, akinek semmi haszna nem volt az egészből?

*

Ezt az anekdotát felperesem ügyvédje mesélte nekem abból az alkalomból, hogy a bírói tárgyalás után kiegyeztünk.

Megjegyzem, német fordításban se rossz ez az anekdota. Megfontolandó a tanulság. Azt rebesgetik, hogy az egész Hit­ler-dolog mögött Hindenburg régi szándéka lappang, hogy a német nemzetet kibékítse a német császárral.

A békülés útja hepehupás, az ára is meglesz. Nem kár ekkora szekérrel indulni neki?

Az Est, 1933. március 18.