...és így látta volna Swift Jonathan,

GULLIVER UTAZÁSAIBÓL

TIZEDIK FEJEZET

...Brobdingnagból a fejedelem jóindulatú ajánlólevelével Abrakadabrába hajóztam, hogy kimondhatatlanul szeretett Angliánk ismereteit mint egyszerű, de becsületes polgára a világ legdicsőbb nemzetének, szerény tapasztalataimmal gyarapítsam.

Ebben az országban a feliciák, vagyis magukat szerencséseknek nevező bennszülöttek laknak, akiknek sajátságos szokásait és erkölcseit, úgy tudom, még nem jegyezte fel az utazó e sorok szerény írója előtt.

Dicső nemzetem olvasói bizonyára szánakozó csodálkozással hallják tőlem e szomorú és barbár ország sajátságos államformáit és törvényeit: de meg kell gondolniok azoknak, kik a kultúra és a civilizáció legtökéletesebb államéletének áldásait élvezik otthon, drága Angliánkban, hogy egy ilyen nyomorult kis nemzettől, mely távol Európától tesped a gyermeki fejletlenség posványában, igazán nem lehet egyebet várni.

Talán el se hiszik nekem hazám nagytudású férfiai, hogy ennek a szegény kis nemzetnek még történelme sincsen — mert hiszen csak nem lehet történelemnek nevezni az egyhangú jólétnek és buta megelégedésnek azt a hagyományát, mely ezer esztendő alatt egyetlen háborút tud csak felmutatni. A feliciák hagyománya szerint a nemzetnek ezt a balsorsát, hogy még tisztességes háborújuk sem volt, egy szerencsétlen törvénykönyvnek kell tulajdonítani, amit ötszáz év előtt, a nagy háborúban alkotott Sapilus, az akkori uralkodó, s mely azóta is érvényben maradt.

E sajátságos törvénykönyv, melyet hitetlenkedő mosolylyal és szánalommal olvashat csak épeszű angol alattvaló, a leglehetetlenebb és minden emberi értelmet és erkölcsöt tótágast állító gyermekes magán és közjogi rendelkezéseket tartalmazza, melyek közül kuriózumképpen csak egyet ragadok ki.

E törvény a kimondott és leírott szóra vonatkozó rendeletekkel foglalkozik, tehát olyanféle koncepció, mint nálunk a sajtó és szólásszabadságról szóló törvény. Példátlan szigora és hülyesége teszi említésreméltóvá.

E törvény szerint ugyanis halálbüntetéssel sújtandó rangra és állásra való minden tekintet nélkül az olyan államférfi, aki valóságos dolgokról és állapotokról beszélve vagy írva, képekben fejezi ki magát, vagy hasonlatokkal magyaráz meg valamely közérdekű kérdést vagy követendő eljárást. A törvény indokolása kifejti, hogy Felicia egyetlen háborúját és a vele járó nagy vérontást egy akkori államférfiúnak az a hasonlata okozta, amely szerint a háború olyan, mint egy tisztító zivatar, és hogy mindnyájunk lelkében ég a vágy. A törvény szerint azóta államférfiúnak halálbüntetés terhe alatt tilos átvitt értelmű szavakat használni: csak számokban és konkrét főnevekből alkotott tőmondatokban szabad kifejeznie magát.

De még ennél is furcsább és nevetségesebb a törvénynek egy kiegészítő szakasza, mely szerint kötél általi halállal büntetendő minden olyan leírott vagy kimondott mondat szerzője, amelyben a többes szám első személyének névmása átvitt értelemben használtatik, és nem jelenti szigorúan és szószerint azt, hogy az állítmányban jelzett cselekvés a „mi" szócskában inkluzíve foglalt „én"re is szó szerint vonatkozik. Például, ha valaki, akár magánember, akár államférfi, így fejezi ki magát: „mi szívesen vérezünk", anélkül, hogy míg ezt kimondja, tényleg vérezne; vagy „mi utolsó csepp vérünkig hajlandók vagyunk", anélkül, hogy a saját csepp vérét felmutatná: vagy „mi inkább minden szenvedést és kimondhatatlan nyomorúságot elviselünk", anélkül, hogy az illetőnek a karja vagy a szeme, vagy a lába vagy a fél tüdeje hiányoznék, vagy „mi nem félünk az ördögtől se", anélkül, hogy az illető azonnal be nem bizonyítná, hogy ő tényleg nem fél.

E szerencsétlen ország felszabadulása egyelőre kilátástalan, mert ez őrületes és embertelen törvény ellen nem lehet forradalmat csinálni — legalább eddig nem akadt ember, aki ki merte volna mondani, hogy „mi inkább meghalunk, semhogy ezt tűrjük", és vállalta volna a törvény következményeit.