A CSÖMÖRI ÚTTÓL

egészen

A FILATORIGÁTIG!

— Fantasztikus regény —

(Írhatta volna: VERNE GYULA)

I. FEJEZET

Egy vakmerő fogadás

Tartom, tábornok.

— Rendben van, mylord.

Ez a röviden és határozottan elhangzott párbeszéd egy közepes ízléssel berendezett szálloda második emeleti ebédlőhelyiségében folyt végbe. Két magas termetű férfi állt egymással szemben: az egyik, lord VackBeél Rochester, szőke szakállú, nyugodt tekintetű, negyvenes ember. A másik Sanssou tábornoknak nevezte magát, mozgékony, fürge járású úr volt ez, azonnal fel lehetett ismerni, hogy a víg Gallia szülötte. Élénksége szembetűnő ellentétet képezett az angol főúr kimért modorával.

— Ön tehát azt állítja — folytatta, e jellemzést bevárva, lord Rochester két centiméterre kimért hangon —, ön tehát azt állítja, hogy másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri út végétől a Filatorigátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe vehet.

Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak sarkallja az én ambíciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak.

— Jó, de itt nem a Holdba utazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót, és felrepül vele. De tudja ön, mi az a Csömöri út? És tudja ön, hol van a Külső Stáció utca? És elképzelie ön, uram, mit jelent a Lábficamköz Budán? S láttae már a Rákóczi utat olyankor, mikor javítják? S láttae már Budapestet éjjel?

Bízza csak rám, kedves mylord. A fő az, hogy ön tartsa a fogadást.

Tartom, tábornok.
— Rendben van, mylord.

II. FEJEZET
Készülődések

Két óra harminc perckor távozott Sanssou tábornok a szállodából. Könnyű és kellemes volt az idő: az Aréna út felől üde flaszterszag lengedezett. Lakására ment, és becsöngette inasát.

Készülj — mondotta ridegen —, egy óra múlva indulunk. Hozd be a térképeimet!

— Hová? — kérdé a régi cseléd.

— Budára — volt a hideg válasz.

A hű inas arcán egy izom sem rándult meg. Behozta a térképeket, a mikroszkópot, a sextánsokat: — két logarlécet és a nagy, diasztigmátos teleszkópot. A tábornok számításokba merült.

— Ha a föld tengelyét 1780 kmnek vesszük — magyarázta a hű inasnak —, akkor ez egyenlet alapján

ahol d a Csömöri út együtthatókomponense, láthatod, kedves Puss, hogy délután fél négykor kell indulnunk.

E percben éles csengetés hallatszott. Felugrottak. A küszöbön egy zömök, tagbaszakadt férfi alakja jelent meg.

III FEJEZET
Váratlan fordulat

— Ki ön, és mit kíván? — kérdezte a tábornok, megtartva lélekjelenlétét.

— A házmester vagyok — mondotta a férfi, és előrelépett. — A házmester vagyok.

A tábornok hátrált. Zsebébe nyúlt, és megmarkolta toledói körömpucolóját. Aztán rekedten ismételte a kérdést: — Mit akar?

— Csak azt jöttem mondani, hogy délután hatig ne tessék csavarni a vaszalejtungot. A Csömöri úton javítják a csövet, és nincs víz addig.

IV FEJEZET
Vízhiány. Fénysugár az éjszakában

Íme tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!

Mi lesz? — kérdé az inas.

A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután felragadott egy iránycsövet, és számításokba merült.

— Azonnal indulnunk kell — mondotta tíz perc elteltével. — Meg kell változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri út elején csőjavítás van: ott élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény, szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és az éjszaki sarktól a déli sarkig: — vakmerőségében odáig ment, hogy keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon...

És...? — kérdezte remegve az inas.

Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec utca sarkán — mondotta tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve magán, így folytatta:

Nekünk tehát a Stefánia úti kocsikorzón kell megkísértenünk az átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket, és Davyféle lámpával, hágcsón próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak »vurstli«nak neveznek. Indulhatunk.

V. FEJEZET

A legsötétebb vurstliban

Az éjbe meredő, komor póznák között méltóságteljesen terült el a messzeségbe a városligeti rengeteg. A vadállatok már pihenni tértek, csak néhány kivert baka kóválygott még az elfeketülő réten. Sanssou tábornok és hű inasa egy lehajló tölgyfa törzsöke mögött foglalt helyet, készenlétben tartva a kanoét.

Oda nézz! — súgta hirtelen a tábornok.

Alig pár lépésnyire tőlük rettenetes látvány derengett a félhomályban. Lobogó, vörös lepedők között, őrült forgatagban keringett egy csomó tropikus vadállat: — struccok, lovak, pingvinek, elefántok — és rajtuk ülve ez állatokon, vad hujrázás mellett...

A bennszülöttek — susogta a tábornok. — Vigyázz! Feküdj hasra; lehetőleg hangtalanul oda fogunk csúszni a M között.

Visszafojtott lélegzettel csúsztak előre. Tízlépésnyire megállapodtak, és néhány percig borzadva nézték a rémes jelenetet.

Absteigen, ode' zahlen! — kiáltotta közvetlen közelükben egy vészteljes hang. E percben megállott a forgatag: a bennszülöttek leugráltak, és a fény kialudt.

Meg vagyunk mentve! — sóhajtott megkönnyebbülve a tábornok. — Túl vagyunk a veszélyen. Most csak tovább!

VI. FEJEZET
A tűzvonalon át!

Este 7 órakor, szeptember 15én, Sanssou tábornok és Puss, a hűséges szolga, ott állottak a Nagy vagy Gizella út elején: még ezen az estén át akartak kelni a Stefánia korzó nevű zuhatagon, szemben a Kolegerszky wigwam erődítményeivel, ahol élelmiszerhez reméltek juthatni.

Az ég derűs volt; — dermesztő meleg és nehéz hagymaillat fújdogált a Király utcai pampák felől.

A tábornok földre szegezte műszereit, és számításokba merült: a Szélesség 38° 41'án, a Hosszúság 47°án és a Büdösség 100°án voltak. A szomszéd falvakból összecsődült néhány bennszülött, és vad hejehujja mellett egészen sajátságos belföldi dalokat üvöltöttek.

Néhányat föl is jegyzett a tábornok:

Tam, tam!... Elmegyek a parkba... hol az élet tarka... Tam, tam...

Puss és a tábornok hirtelen átvetették magukat a támadók kordonján, és a korzó partja felé igyekeztek.

Borzasztó látvány tárult elibük. A Klubindiánok ádáz dühvel nyargaltak egymásra a szorosban, nők és férfiak, nemzeti viseletben, őrült kavargásban tomboltak a szédítő forgatag közepett. Túlnan a Kolegerszky wigwamot is megszállva tartották a vadak: tollakkal, madarakkal és más limlommal díszített fejdíszben, láncokkal és gyűrűkkel fülükben és orrukban ültek a nők, és sötétbarna, gőzölgő folyadékot ittak villogó szemekkel, vad hahota kíséretében. Egy emelvényen őrült hangzavarban szilaj csatadal szólt: a »Sorrentói emlék« című nemzeti dal rémes akkordjait hozta feléjük a sirokkó. Ugyanez a dal szerepelt az összes bennszülöttek könyökén, kinőve.

Itt nem mehetünk át — mondta elsápadva Puss. — Valamit ki kell találni.

Pedig nincs vesztegetni való időnk — felelt a tábornok

sötéten. — Tennünk kell valamit. Van nálad kés?

— Mi a terve?

Alagutat ásunk a szoros fenekén, és azon keresztül jutunk át a túlsó partra. Kövess.

VII. FEJEZET

Elárulva. A vadak kezében

Azonnal munkához láttak. Egy pad alatt tompa késeikkel feltúrták a kavicsos talajt, és négyszög alakú nyílást vágtak ki belőle. Tíz percig dolgoztak így.

Hirtelen a tábornok kiáltást vél hallani háta mögött. Egyidejűleg mintha súlyos kéz nehezedett volna nyakára, s határozatlanul olyan érzése is volt, akárcsak valaki cúgos cipővel háromszor teljes erejéből a fenekébe rúgna.

— Mi ez? — villant keresztül agyán. — Elárultak volna bennünket?

Iránytűjéhez kapott, és gyorsan számításokba akart merülni. De már nem volt ideje.

Ellenállhatatlan erő markolt bele gallérjába, és magnetikus tengelye körül 3" alatt megfordította a tábornokot. Annyi ideje sem volt, hogy e forgássebességet kiszámítsa. Egy duzzadt, rémes arc meredt rá, kerek föveggel, melyen kitépett lófark himbálódzott.

Mi lesz itt, nyavalyás csibészek? — ordított nemzeti nyelvén az arc. — Ásni? Lyukat ásni? Mars a kapitányságra.

E borzasztó, idegenszerű szavak értelmét a tábornok épp oly kevéssé fogta fel, mint olvasóink. De tisztában volt jelentőségükkel.

Váltságdíjat követelnek tőlünk — súgta oda Pussnak. —E nép cserekereskedésből él, és mindenféle csecsebecsének nagy értéket tulajdonít. Főistenük Nimolé, akit köpködéssel és füstáldozattal tisztelnek, mely utóbbi szertartást szájukba vett tompa rudakból végzik. Szerencsére elláttam magam ilyennel: meg fogjuk kísérteni a szertartást, s erre tán azt hiszik majd, hogy törzsükhöz tartozunk.

S ezzel oldalzsebéből kivette egyikét ezeknek a barna levéltekercseknek. De a hatás borzasztó volt.

VIII. FEJEZET
Rettenetes órák

— Micsoda? — ordított a maori főnök képéből kikelve —, engem akarsz megvesztegetni, büdös jassz? És még hozzá rongyos portorikóval? Na megállj! Majd adok én neked portorikót!

Borzasztó roham következett: a tábornok csak annyit érzett, hogy gallérját függőlegesen ható erők eredője

XxY

2 irányban hevesen elmozdítja, míg a föld vonzóereje ellenkező oldalról működésbe lép. Éppen hogy a nehézségi nyomatékot számíthatta ki, azután ennyit mondott csak:

Elvesztünk.

Szűk, fehérre meszelt szobába vitték őket, hol egy hideg tekintetű vad elé kellett állniok, akit a többiek FoggalMazóurnak neveztek. Egyik szeme helyén csiszolt, kerek üveg volt arcába vésve.

— LelaKaTolni! — mondotta rövid, krákogó hangon. És köpött. Pusst és a tábornokot alacsony, hideg kamrácskába vitték, ahol pokróccal letakart pad állott. A mécs gyér világításánál sápadtan meredtek egymásra.

Mi lesz velünk? — suttogta Puss.

Mindennek vége — mondta rekedten a tábornok. — FoggalMazóur, a főpap eldöntötte sorsunkat. Nem láttad, hogy köpött?

Rettenetes! És mit jelent ez?

A tábornok ránézett. Arcán két sápadt könny jelent meg, aztán megemberelte magát, és érctelen, síri hangon szólt:

— Mihelyt keleten felkél a nap, s a hajnali csillag elalszik: apró darabokra vágva felfalnak bennünket FoggalMazóur és a többiek. Imádkozzunk, Puss!

IX. FEJEZET

Utolsó percek. Egy új név

Reggel öt óra volt. Hamuszürke fény világolt be a rácsos ablakon: Puss és a tábornok félig elalélva, bóbiskolva várták a sötét halált. A tábornok éppen azt számítgatta, hány percük van hátra, amikor a szemben lévő pad alól sajátságos, horkolásszerű hang ütötte meg fülüket.

Összehúzódva vártak. A hang ismétlődött.

Mintha valaki horkolna a pad alatt! — jegyezte meg sut

togva Puss.

— Egészen olyan — mondotta a tábornok. — És ennek csak

egy oka lehet...

— És ez?

És ez az, hogy csakugyan horkol valaki a pad alatt.

Ebben a pillanatban megragadta Puss karját. A pad alól hirtelen egy vörös fej jelent meg, és két szemével kísértetiesen, borzasztó kifejezéssel meredt reájuk. Vörösesbarna, sajátságos föveg vette körül e fejet, melynek elöl kerek bádoglapocska képezte idegenszerű díszét. E bádoglapon pedig titokzatos jelvény gyanánt állott e szám: »333«.

— Figyelj! — suttogta a tábornok.

Visszafojtották a lélegzetüket.

Gentóg! — mondotta a fej, mintha tompa sírboltból jőne a hang.

X. FEJEZET
Gentóg!

Gentóg! — mondotta még egyszer a fej. Két lépést tett előre, és meglátta a foglyokat.

Ájvej! — szólt ismét, és lefelé legyintett kezével. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a tábornok tüdejéből.

Tehát ön tud németül? — kérdezte örömmel a vadat.

Ezentúl a társalgás német nyelven folyt tovább. Megtudták, hogy a vadat Honfi Dórának hívják, hogy világot járt, magas színvonalú ember, aki messze kiemelkedik a bu—da—pest—i sivatag őslakóinak sorából. Elmondta, hogy az itt elérhető legmagasabb állást, a »HorDhár«i, vagy »khözszolgha«i hivatást tölti be: — utána közvetlenül a Főserif, másként Főszerkesztő következik, aki az emberáldozatokat végzi. Bejárta és ismeri az egész hegyvidéket: — volt a Retek utcában, és veszekedett a külső Váci úton: — behatolt az Erzsébet tér rengetegeibe, és egyszer egy levelet vitt Braun Sándornak, a váRosligeti cserjéken keresztül.

— Ne tessék félni — mondta aztán jóakarattal —, ismerem én itt a járást. Megvárjuk, míg azok reggelizni mennek, és aztán nyugodtan elvonulunk a másik szobán át. Csak tessék rám bízni.

Meg voltak mentve!

XI. FEJEZET

KonFlison a Thököli úton át

Meg voltak mentve!

Egy óra múlva Puss, a tábornok és a horDhár ott álltak a Gizella út elején, ahonnan egészen a Pályaudvarig beláthattak a tartomány szívébe. A tábornok közölte Dórával merész útitervüket.

— Konflist hozok — mondotta a horDhár —, aztán mehetünk együtt.

A KonFlis sajátságos közlekedési eszköze e vidéknek. Három, néha négy kerékre alkalmazott bőrtok ez, melyet szíjak tartanak össze. Egy, a tudósok által még nem eléggé tanulmányozott állatot, az ún. »gebbé«t fogják elébe: ez állat gyakran némileg hasonlít a közönséges lóhoz (cavallus eques), de csontvázát kívül hordja, és nem táplálkozik.

Nemsokára hoztak egy ilyent: Pusst és a tábornokot megragadták, és belenyomták a bőrtokba, míg a horDhár felült avad mellé, aki a »gebbé«t hajtotta, közben ősmagor imákat mormolva magában, »Zöreganyád« és »Körösztanyád« főistenek neveinek sűrű hajtogatásával. Dóra megnyugtatta őket, hogy nem bánt, csak mikor fizetnek neki.

XII. FEJEZET
Életrehalálra

Megindultak. Jobbra és balra sorban maradtak el a szürke, komor erődítmények: lent a kapukban vad tekintetű Házmesterek álltak. Régi utazók műveiből ismerte már őket a tábornok; elmondotta Pussnak, hogyan rohanják meg »KaPupénz« harci kiáltással a vándort, aki rablóváraik közelébe kerül, mily szertartások közt harapják le foglyaik gyermekeinek fülét, ha azok kijönnek a gangra stb.

Beszélgetés közben már feltűntek a láthatáron a Pályaudvar hófedte csúcsai. Alig három óráig tartott az egész út: gyalogosan tíz percnél is több időt vett volna igénybe.

De ekkor váratlan szerencsétlenség történt.

XIII. FEJEZET
»Nincs vesztegetni való idő!«

A vad iramot nem bírta el talán, elég az hozzá, hogy a szilaj »gebbe« éppen a Pályaudvar előtt egyszerre végleg megállt: lefeküdt a földre, és boldog mosollyal arcán megdöglött.

Ki kellett szállniok.

A vakmerő tábornok útja elé tehát ismét áthághatatlan akadály gördült. A kegyetlen Végzet!

— Mit tegyünk? — kérdezte Puss, és sápadtan nézett a tábornokra.

z nem felelt. Összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal, fehéren és nyugodtan nézett szembe a lemenő nappal, míg a Rottenbillerszoros felől éles, fagyasztó sajtszag csapott szemébe. Hirtelen dacosan fellángoltak szemei. Felemelte karját, és szilárd, rajongó hangon kiáltott:

Nincs veszteni való időnk! Nem szabad visszariadni semmitől: cselekednünk kell! Fantasztikus tervem van: — de válogatni nem lehet. Ide hallgassatok, bajtársaim: — villamoson fogunk az Eskü térig hatolni — egy szakaszjeggyel!?!

XIV. FEJEZET
Egy egész lélek

Indulni akartak, de e percben borzasztó kiáltás hallatszott a hátuk mögött. Megfordulva, eltorzult arccal és irtózatos mozdulatokat ejtve pillantották meg a KonFlis vezetőjét. Száján véres tajték jelent meg, szemei kimeredtek, vért hányt, és karjait percenkint 90 kilométert kitevő sebességgel forgatta.

Mi ez? — kérdé megdöbbenve a tábornok. De a horDhár megnyugtatólag legyintett.

Ez semmi. Kevés pénzt tetszett adni, olyankor így szokott.

Sanssou zsebébe nyúlt, s egy pénzdarabot nyújtott át a KonFlisnak. Ez mindkét kezével megragadta, s »ZöregaNiad«, »KörösztaNiad« sűrű emlegetése közt fuldokló habzsolással torkába gyömöszölte. Azután három keserűet köpött a tábornok cipőjére, és közéje csapva a döglött lónak, elvágtatott.

Meg voltak mentve!

XV. FEJEZET

Előre, előre, egészen a Barossbálványig!

Hideg, bóraszerű szelek fújdogáltak. A Villamos, horgonyt vetve, nyugtalanul himbálódzott sínein.

A tábornok gyorsan beszerezte a legszükségesebb tárgyakat, ami útközben nélkülözhetetlen a vérbeli utazónak. Régi írók műveiből ismerve a viszonyokat, néhány vízáthatlan ponyvát vásárolt Grill könyvkereskedésében, amire, később látni fogjuk, mily szükségük is lett. Azután vízáthatlan vasakat, könyökszorítókat, vízáthatlan élelmiszert és vízáthatlan vizet vásárolt; konzervekkel még hazulról el voltak látva.

Reggel kilenc óra öt perckor, kedvező szél mellett, bátor bizakodással és reménnyel — a Villamos megindult bizonytalan jövője felé.

A beszállás elég simán ment végbe. A bejáratra fel volt függesztve a »MegThelt« tábla, ami azt jelentette, hogy már csak harmincan szállhatnak fel. Borzasztó gomolygás támadt: a bennszülöttek, itteni szokás szerint, egymás torkába haraptak, és vasszögekkel döfték egymás lábát. Puss és a tábornok revolvert rántottak, és néhány bennszülött holttestén keresztül felrohantak a Villamos előhelyiségébe. Éles csengetés hallatszott: — a Villamos nekilódult — és elhagyta a kikötőt. Néhány bennszülött férfi és nőszemély (utóbbiak a jellemző óriáskalapban) sivítva kapaszkodott bele a feljáró lépcsőibe: ezeket a Villamos kapitánya, a KaLauz döfölte le.

Kint voltak a nyílt Thökölióceánon.

A tábornok éppen a berendezkedéshez fogott egyik sarokban, mikor háta mögött suttogva hívta valaki. Megfordult, és kint a Villamos kiugró csengőszerkezetén egy embert pillantott meg, aki kuporogva húzta össze magát.

A horDhár volt.

— Ne tessék szólni bent — suttogta —, és tessék a jegyárat

nekem ideadni. Van jegy nálam. Ne tessék szólni.

És két sárga jegyet nyújtott át a tábornoknak.

A tábornok mindent megértett.

Ez volt a szakaszjegy.

XVI. FEJEZET

A Barossbálvány. Borzasztó percek

A távol ködéből egyszerre, mint egy jelenség, meredt ki tíz óra felé egy érdekes és sajátos építmény: a Barossbálvány, a bennszülötteknek, úgy látszik, valamelyik fetise. Merev, formátlan idomaival, kidülledt szemeivel valami borzongatóan idegenszerű hatást gyakorolt. A bennszülöttek egy régi papja, TehetSéghTelen csinálta, a nép, úgy látszik, nagy tiszteletben tartja; a körülötte heverő csontok és szalámihajak, szivarvégek tanúskodnak ama vér és füstáldozatokról, melyeket e bálvány tiszteletére rendez a vadregényes babona.

Derült idó'ben siklott a Villamos be a Rákócziöbölbe. Mármár úgy látszott, minden veszély és balsors nélkül érik el az Erzsébetszorost, amikor, szemben a Hauerromokkal, hirtelen robajszerű zúgás töltötte be a levegőt.

— A ponyvát! — kiáltott a tábornok. — Ez a FecsKenDeő orkán!

De nem fejezhette be szavait. A következő percben zuhogó vízszilánkok kavarogtak szemeik előtt. Borzasztó kiabálás, tolakodás támadt: mindenki életére gondolt csupán. A nyitott ablakon keresztül ellenállhatatlan erővel zúdult be a halálos, kérlelhetetlen zuhatag.

A tábornoknak még volt annyi ideje, hogy elmondhatta Pussnak, miről van szó. E vidéknek borzasztó elemi csapása az itt UtcaFecsKenDeőnek nevezett vízzuhatag, mely egészen váratlanul tör elő néha valahonnan és vakon, vadul lerombol mindent, ami útjába kerül. Gyakran egész Villamosokat süllyeszt el, utasokkal együtt.

Puss előrángatta a ponyvákat, és hozzáfogott, hogy sátort feszítsen ki belőlük. De ekkor egy kéz érintette vállait. Megfordult. Két sötét, hideg, kegyetlen szem meredt reá a homályból. Hűvös borzalom futott végig tagjain. És ekkor tompa, szívremegtető hang támadt a sötét háttér felől.

— A jegyeket!

XVII. FEJEZET
A jegyeket!

A tábornok zsebébe nyúlt, és szótlanul nyújtotta át a két jegyet, melyet a horDhártól kapott. A magas, sötét férfi marokkal beleragadott, és vad, mohó vággyal emelte szemeihez. Azután rekedt ordítás szakadt ki tüdejéből.

— Hiszen ez már használt jegy! — bőgte dühödten. — Mars, mars, lefelé!

Hogy a következő pillanatokban mi történt, arról egyikük se tudott számot adni. Ellenállhatatlan erő ragadta meg őket — egyszerre mintha a levegőben lettek volna. Egy recsegés, egy zuhanás — és a Villamos eldübörgött előttük.

És most itt álltak, élelmiszer, víz, remény nélkül: elhagyva és tanácstalanul — itt álltak a Körút sivatag közepén.

És nem messze tőlük a legborzasztóbb sötétség, vadság és rémület tanyája — nem messze tőlük az egymástevő Irokéz és UjsághIrokézindiánok irtóztató életének színhelye — a New York!

XVIII. FEJEZET

A Számum. Menekülés

A kétségbeesés és a járda szélén állottak. Előre kellett hatolni minden áron, de hogyan? A Körút sivatag reménytelenül tárult a messzeségbe. Szemeik előtt közeledett az este is, és borzalom volt arra gondolni, hogy itt töltsék azt el, ahol minden percben megtámadhatják őket az árverési hiénák. Néhány gyanús árnyék úgyis ott ódalgott már körülöttük, a Könyvügynökök legveszedelmesebb fajtájából: alattomos szemű, csíkos szőrű, kifejlett példányok. Két hátsó lábukon járnak. MutatványPélDánynak nevezett kölykeiket bőrerszényben hordják magukkal. Az embert mellékutcákban és kapuk alatt támadják meg: körmeiket belevájják húsába, beleit kiforgatják, és addig csikarják, kabacibálják őt, míg szívverése megáll, szemei elhomályosulnak, tagjai kihűlnek és — aláírja az ívet.

De még nem volt csordultig a pohár.

Hét óra felé egyszerre elhomályosult az ég alja. Messziről tompa zúgás zengett a levegőben. A tábornok hirtelen a földre vetette magát, és fülét a talajhoz szorította. Azután sápadtan emelkedett fel.

— Feküdjetek mind a földre! — rendelkezett hideg, parancsoló hangon. — Feküdjetek le, és tartsátok vissza lélegzetetek! Ez a budapesti számum: a ZuccaSePrőgep.

Puss a földre vetette magát: a horDhár keresztbefont karokkal, nyugodtan állva maradt; bennszülött volt, és dacolni mert a viharral.

A tábornok néhány gyors szóval elmondta, miről van szó. Ilyenkor, estefelé, a ZuccaSePrőgep keresztülszáguld a sivatagon, és rettentő portömeget zúdítva maga előtt, néhány órára homoktorlaszba borítja a New York wigwam vidékét. Sokan lelik ilyenkor halálukat, de a borzasztó csapás ellen mit sem lehet tenni.

Mikor az első porfelleg sziszegve jelent meg fölöttük és prüszkölés, jajgatás, dühös ordítozás töltötte be a vidéket; a horDhár egyszerre megragadta a tábornok kabátját.

— Van menekülés — suttogta. — Tessék utánam jönni.

XIX. FEJEZET

Egy borzalmas éjszaka

Mit mondjunk még sokat?

Egy félóra múlva Pusst, a tábornokot és a derék horDhárt ott látjuk a New York wigwam falai mögött.

A bennszülöttek legbelsőbb, legjellegzetesebb és legismeretlenebb tanyája ez. Külön vagy csoportokba verődve élnek itt sátraik mellett az irokézek és újságirokézek: első pillantásra riasztó hatást gyakorolnak: lobogó lósörény borítja fejüket, és testüket egyetlen NiakkenDeőnek nevezett sajátságos színű lepedőbe burkolják: egyéb öltözetük nincs. Főnökeiktől, a PinCérektől láthatólag rettegnek: ezeknek van csak rendes ruhájuk közöttük, és vasszigorral tartják fenn a fegyelmet.

Puss és a tábornok borzongva ültek le az egyik márványsátor elé. De a tábornoknak feltűnt a horDhár gyanús viselkedése. Izgettmozgott helyén, és befelé nézett, az erődítmény keleti irányában.

XX. FEJEZET

»Ez hát valódi arcod.«

Ekkor az egyik főnök, BéLa, lépett feléjük. Fekete folyadékkal kínálta őket: a horDhár intésére Sanssou megitta a folyadékot, és a fenekén elhelyezett fadarabokat és dohányleveleket is, ami, úgy látszik, szent növénye e vidéknek. A főnökkel később a horDhár útján beszédbe ereszkedtek: néhány érdekes dolgot mondott el a wigwam életéből, amit a tábornok jegyzőkönyvébe vezetett. Felmentek a TerRasz fennsíkra is, ahol a horDhár megmutatta nekik a hirhedt PesTifuTár barlangot, ahol egy sötét, félelmes tekintetű vad ült komoran. A bennszülöttek Dassnak, azaz Félelemnélkülinek nevezik, és rettegnek tőle: barlangjába behurcolja és felfalja az irokézeket. És lehúzza róluk a leplet. Most is egy csomó meztelen irokéz ült körülötte, akiket az imént leplezett le. Feketét ittak.

Megmutatta a horDhár a Niuggatbarlangot is, melynek közepén Adyosz, az adióták vallási szektájának bálványa állt, melyet haTvani, a dúsgazdag irokéz faragott. A szertartásokat OsVát, a főpap végzi: két hétben egyszer kinyitnak a balszárnyon egy zsilipet, mire harmincegy verset ad.

A tábornok és Puss pár lépésnyire borzongva nézték a komor tekintetű főpapot, aki éppen néhány sihedert tanított a szertartásokra, kezében fésűvel. Hirtelen felállt, és egyenesen a tábornok felé tartva, szörnyű energiával »cikk«et kért tőle. Belátván az esetleges küzdelem egyenetlen voltát, a tábornok jobbnak látta meghátrálni, és Pusssal együtt nyakrafőre rohantak le a fennsíkról. Ekkor történt, hogy a tábornok csodálkozva kiáltott fel:

— Hol a horDhár?

XXI. FEJEZET
Árulás

Igen, a horDhár eltűnt.

És nem sokáig kellett kutatniok az eltűnés okát. Alig értek le a völgybe, borzadva vette észre a tábornok, hogy minden oldalról tolongva és vadul közelednek feléje az éhestekinteni irokézek. Mindegyiknek kezében kés, villogó KézIrat (az irokézek kegyetlen fegyvere) suhogott.

A tábornok megállt.

Ekkor a FőPinCér lépett hozzája és izgatottan súgta fülébe:

Önt elárulták. A horDhár azt mondta ezeknek, hogy ön ViclaPszerkeszTeő. Meg fogják önt támadni.

Csakugyan, borzasztó roham következett. Fenyegetőző, kiabáló tömeg sűrű falanxa vette körül a tábornokot: a KézIratok suhogtak.

Sanssou nagyon elsápadt, és némán harapott ajkába.

Végünk van! — súgta Pussnak. — De úgy fogunk meghalni, mint férfiakhoz illik. Add fegyvereimet.

XXII. FEJEZET
Jönnek a menTeők!

Igen, úgy látszott, elkövetkezett a vég!

Az irokézek, fennen lobogtatott KézIRatokkal egyre közelebb nyomultak: az egyik, akit a többiek Nímandnak neveztek, már megragadta a tábornok köpenyét és felemelte karját, hogy beledöfje a KézIRatot — amikor rémült kiabálás és zavar támadt a támadók között.

— Jönnek a menTeők! — ordított valaki.

Egyszerre szétrebbent az embergomolyag: — százfelé rohantak, menekültek a rémült vadak, szétterülve a szélrózsa minden irányában: — csak a jajongó »Pumpa, Pumpa« harci kiáltást lehetett hallani még egy ideig.

És a wigwam túlsó felén robogó porfelhőben megjelentek az első, daliás menTeők: — villogó szemekkel, kezükben messze kinyújtva maguk előtt a PerSelyeket, elszántan száguldottak a menekülők után.

Ekkor Puss megragadta a tábornok karját.

— Meneküljünk! — súgta fülébe.

A wigwam kijárata felé rohantak: — revolvert szegeztek az ellenszegülő pincnök mellének, mire az »Még egy álhírlapíró?« legyintéssel átengedte őket. Félóra múlva kint voltak a Rákóczi fennsíkon.

Meg voltak mentve!

XXIII. FEJEZET

Étlenszomjan a hegyvidék közepett

Újabb, váratlan akadályok gördültek azonban a rettenthetetlen férfiak elé.

Kitűnt, hogy vakon és tudtukon kívül egyenesen belerohantak a Csőjavításba; a Rákóczi fennsíkot beláthatatlan égbe meredő bércek és sziklatömbök borították, váltakozva szédítő szakadékokkal. Úttalan utak kanyarodtak a bércek között. Puss és a tábornok napokig, minden segítség nélkül kapaszkodtak a kietlen, vigasztalan sziklarengetegben — és sehol, sehol nem mutatkozott kijárás, menekülés! Mármár úgy látszott, itt pusztulnak el, nyomorban, tehetetlenül.

Egy este utolsó élelmük is elfogyott: — sápadtan, réveteg szemekkel meredtek egymásra.

Egyszerre, mikor át akartak hatolni egy nehéz gránitrakáson — kifogyott lábaik alól a talaj — érezték, amint zuhannak... sötétség borította be a szemeiket... és elvesztették eszméletüket...

XXIV. FEJEZET
A gejzír

Mikor magukhoz tértek, mély sötétség vette körül őket. A tábornok tapogatózva nézett körül...

— Egy mély, borzasztó szakadékba értünk — magyarázta Pussnak —, amely a Csőjavításhoz tartozik. Egyre zuhanunk,

sebességgel, a föld középpontja felé... Ha a 3

föld középpontja R² + R — R (x + y), és a mi térfogatunk ' akkor a a mennydörgős mennykő üssön bele a városi közigazgatásba...

ba... ba...

Ismét elvesztették eszméletüket. Tovább zuhantak.

XXV. FEJEZET
Váratlan fordulat

Mikor magukhoz tértek, mintha ellenállhatatlan áradat ragadta volna őket magával. Sustorgó habok dübörögtek el fülük mellett... Őrült sebességgel vitte őket valami rejtelmes erő... nem tudták hová... nem tudták merre...

Elvesztették eszméletüket.

XXVI. FEJEZET
Megint a gejzír

Mikor magukhoz tértek, egy súlyos, csattanó puffanást éreztek csupán: azután fájó tagokkal emelkedtek fel... Ott feküdtek a Kossuth Lajos tartomány elején: és pár lépésnyire tőlük sustorogva csapott a magasba egy szédítő vízsugár...

Egy gejzír vize a KaNáLis szakadékon keresztül kihajította vakmerő utasainkat a föld felszínére. Meg voltak mentve.

És a Filatorigát? — kérdezte fájdalmasan Puss. De a tábornok titkos izgalomban égő szemekkel fordult feléje, és rekedten súgta:

Minden rendben van. Ide nézz. Látod ezt a piszkos, szürkés árnyalatú vizet, mely itt mellettünk áradoz? Ez a MosoGaTólé folyam, legfőbb folyója buDapestnek, mely keresztül hálózza a vidéket. Kövess!

Fejest ugortak. A víz loccsanva fogadta magába és bugyborékolva vitte tovább őket... lefelé... lefelé... keresztül a Kossúth Lajos tartományon, keresztül a Korzó szoroson... le, egészen az Eskütéri Hídig.

XXVII. FEJEZET
Még hat óra

Kiugrottak a vízből.

Még hat óránk van! — kiáltott elfulladva a tábornok. — Utánam! Előre!

A Híd felé rohantak. Legázolták a szembejövő, bámuló rablókat, akik cifra és tarka ruhákban, lustán üldögéltek a part hosszában — fülükben, kezeiken szén és kenyérdarabokat és más drágaköveket fitogtatva.

Még hat óra! Utánam! — ordított a tábornok. Felugrottak a hídra. Ekkor egy borzasztó vad állott előttük. Torkon ragadta őket, és reájuk üvöltött.

HídPendz! — kiáltotta.

Eressz! — mondotta kétségbeesve a tábornok, sejtvén,

miről van szó. — Eressz!

Visszalökték őket.

— Nincs átmenés! — mondta a vad.

Vége volt mindennek.

A tábornok zuhanást hallott háta mögött. Vér borította el

szemeit. Hátrafordult.

Puss, a derék, hűséges szolga, holtan feküdt lábainál. Két

ségbeesve, látva, hogy minden hiába — hogy el nem érik a Fi

latorigátat soha: — egy pohár buDapesti IvóVízet nyelt le,

ezt a borzasztó mérget — és meghalt.

XXVIII. FEJEZET
Egy test, egy lélek

Halványan, szótlanul, összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal állt ott a tábornok. Íme, néhány lépésnyire céljától végleg meghiúsult nagyszerű terve.

Habozása nem tartott soká. Hirtelen elhatározással, rekedten fordult egy mellette álló horDhárhoz.

Milyen víz ez itt?

Ez a Duna.

Hol végződik?

A Feketetengernél.

Jól van.

Megfordult és távozott.

XXIX. FEJEZET
Végszó

19... július 21én du. 3 óra és 25 perckor, órájával a kezében, gúnyos mosollyal ült londoni szobájában a mylord.

Öt perc múlva jár le a terminus — dörmögte. — Akkorra itt kell lenni Sanssou tábornoknak, jelenteni, hogy elérte a Filatorigátat. Tekintve, hogy az utolsó távirat szerint megrekedt a Dunaparton, nem hinném, hogy... Egykettő... há rom... négy... ô...

Csikordulva nyílt ki az ajtó.

A tábornok belépett.

Ön az! — kiáltott bámulva a mylord. A tábornok kövér és boldog volt, és ragyogott az egészségtől.

— Igen, én vagyok az!

— De hiszen a Hídnál... Elérte a Filatorigátat?

A tábornok büszkén szegte föl fejét.

— Elértem. Mármár úgy látszott, minden veszve van. Megállítottak a Hídnál. Ekkor mentő ötletem támadt. Felültem egy automobilra, és a keleti expresshez hajtattam. A legegyszerűbb megoldás. Kolumbusz tojása. Megkerültem a Feketetengert. Kényelmesen, nyugodtan, minden nagyobb megerőltetés nélkül átjutottam a Duna másik felére. Hogy ez senkinek eddig nem jutott eszébe! Persze, az eddigi utazók mind a Hídon akartak átjutni BuDára és természetesen ott rekedtek, éhen pusztultak... nem engedték át őket... HídPendzt mondtak ki rájuk... Szegény... szegény... Puss!...

És egy könnyet törült ki szemeiből.

— No és? — kérdé izgatottan a mylord.

Nos — mondotta ünnepélyesen a tábornok —, tegnapelőtt tűztem ki lobogómat a Filatorigátra! Íme, itt!

És egy darab gátat tett le az asztalra.

— A kezét! — kiáltott elragadtatva a mylord.

És a két jóbarát egymás nyakába borult, a Szélesség 25°

47' 11", a Hosszúság 2° 3' 11" és a Butaság 400°a alatt.