HÉT BÁDOGHORDÓ

Egyik ember tajtékpipát gyűjt, a másik rovarokat, a harmadik levélbélyeget. Az igazi gyűjtőt arról ismered meg, hogy nem halmozza rakásra anyagát: rajongó szenvedélye a rendszer, dobozok, polcok, vignetták - egy összevágó világ, amiben kiismeri magát, amit ő teremtett maga köré, s amitől nem válna meg semmi kincsért; a műkereskedő, aki eladja és szétosztja holmiját, soha nem ismerte ezt a szenvedélyt. Láttatok már rovargyűjteményt, micsoda kincs, babra gyönyörrel dolgozott rajta a tudós szakértő, mily pontosan szúrta át a potrohokat, hogy bíbelődött, hogy terítgette ki az ösz-szegyűrődött szárnyacskákat, rakta szét egyenként a hajszálnyi lábakat, mindegyiket egyformán, egy mély és átérzett szabály szerint, amit valami makacs meggyőződés diktált, valami természetellenes ösztön, hiszen odakint a kék levegőben rendetlenül és összevissza röpködnek a bogarak.

Kiss Béla női holttesteket gyűjtött. A vérben és halálban kéjelgő tömeggyilkos, aki csak azért rabolt, hogy ölhessen is - mert a rablógyilkos főképpen gyilkos, és csak másodsorban rabló - ott és úgy öli meg áldozatát, ahol és ahogy lehet: fantáziája száz és száz lehetőségét színezi ki az ölésnek, mint a szerelmes az ölelésnek. A kéjgyilkos is változatosságot keres: a Hasmetsző Jack áldozatait a legkülönbözőbb helyeken, legkülönbözőbb körülmények közt találták meg.

Kiss Béla azonban női holttesteket gyűjtött. Ott álltam a cinkotai temetőben, a bádoghordók előtt, mielőtt felbontották Őket, és sorra néztem, amint a felbontott hordók tartalmát kiborították a boncasztalra. Különböző magasságú bádoghordók: egyformán lecinkezve, pontosan, lelkiismeretes munkával. Azok, akik az első hordót felbontották, egy pillanatig se kételkedtek benne, hogy a többi tartalma is ugyanaz, holott ez a feltevés elképzelhetetlen szörnyűséget jelentett. És akik ott álltunk a felbontásnál, mindnyájan egész természetesnek találtuk, hogy a kisebb hordóból egy kicsi nő borult ki a földre, a nagyobból pedig egy nagyobb. És a második hordó után már azt is tudtuk, hogyan kell fordítani a hordót, milyen mélyre kell lenyúlni, s az előbukkanó női fej nyakán hol kell megfogni a zsineget, hol van a hurok, hogy vezet le a lábakhoz, s hogyan ösz-szecsomózva. Rendes és pontos gyűjtő dolgozik így, aki érti a mesterségét, és szereti a rendet. A nő nyakára zsineg, szájába zsebkendő, térdeit felhúzni a mellre - így, ez megvolna, most fejjel lefelé a megfelelő hordóba, a fej balra jön, oldalt, hogy a behajtott térdek elférjenek. Most rátesszük a fedelet, körös-körül a cink - csak csinosan, egyformán, ahogy múltkor csináltuk. Ez a hordó majd ide jön, e mellé itt, mert egy kicsit magasabb, a Kati persze a másikba is belefért. Itt, a sarokban van még egy hely, egy magasabb és keskenyebb hordának, ebbe egy molett nő kell majd, talán az Irma, de lehet, hogy a Margit. Az ólba is elfér még három hordó.

Így dolgozott Kiss Béla. A bűnözés törvénytudója házassá

gszédelgőnek minősíti őt, aki mindenáron pénzt akart, és a kifosztott nőket eltette láb alól. De kertben elásott, eltemetett, eltüntetett holttesteket nem találtak sehol; Kiss Béla áldozatai ott voltak a lakásban, bádoghordókban, szem előtt, ott álltak évekig, és számuk egyre gyarapodott. Szerette ezeket a szép, egyforma dobozokat. Meg vagyok győződve róla, hogy ha lakást változtatott volna, gondosan kocsira rakatja a hordókat, és elviszi a másik lakásba, és kirakja a szobájában. És útközben szidja a szállítókat, hogy be ne horpasszák a hordókat; nem mintha félt volna a felfedezéstől, hiszen a hülyeségig elővigyázatlan volt, és a század legnagyobb csodája, hogy nem leplezték le mindjárt az első gyilkosság után. Igazán nem rajta múlott: a Poe novellájában szereplő okirat különös pszichológiája ez, amiért tűvé teszik a házat a detektívek, és nem találják meg, mert ott fekszik kinyitva, elöl, az íróasztalon. Kiss Bélának efféle aggodalmai egyáltalában nem voltak: a hordókba se azért rakta gyűjteményét, hogy elrejtse, hanem mert ez volt a konzerválás legjobb módszere: a hordóba rézgálicot és más konzerváló anyagot lehetett önteni, mint spirituszt a dunsztos üvegbe, amikben gyíkok és kígyók lógnak. Ha van pénze balzsamokra, talán kiszárítja a holttesteket, és sorban felakasztja a falra, cédulákat ragaszt rájuk vagy üveg alá teszi. Kiss Béla el tudott menni hazulról, évekig nők után szaladgált az utcán, kimaradt a városban, berukkolt a kaszárnyába. Ha nekem van egy elkezdett írásom, és nem szeretném, hogy valaki otthon elolvassa, egész nap nyugtalan vagyok, hogy vajon bezártam-e a fiókba, végre felugrom a kávéházban, hazamegyek és megnézem és magamhoz veszem. Kiss Béla pedig bent ült Pesten, valahol egy korcsmában, dúdolgatott magában és békésen szivarozott, közben pedig Cinkotán, az ő karnrájában hét nő hullája erjedt a fazékban, és Kiss Béla élvezettel és elégedetten gondolt az ő kis hordóira, és nem ugrott fel hideg verítékkel homlokán, elgondolva, hogy talán most megy be valaki a kamrába, most vesz elő vésőt, hogy kíváncsiságból vagy turpisságból meglékelje az egyiket. Igen, Kiss Béla szerette és dédelgette az ő kis hordóit, és mikor el kellett mennie a háborúba, meghagyta, hogy csak halála esetén bontsák ki őket. A műgyűjtő végrendelkezik így, nem a felfedezéstől rettegő gyilkos, ki elfeledni és elfeledtetni igyekszik a bűnjeleket: a műgyűjtő, aki utolsó percében is az ő gyűjteményére gondol, és fájó szívvel és csak biztos halála esetén válik meg tőle, hogy mint életének nagyszerű művét ráhagyja az emberiségre, örök dicsőség és csodálat tárgyául, az idők végezetéig.

„Őrültség"; „mánia"; „abnormis" szörnylélek"; „abnormis ember".

Odakint a cinkotai temetőben, májusi kék ég alatt ott állanak az asztalok, és rajtuk szétboncolva hevernek a szétesett, felbomló hullák: derék orvosok dolgoznak az asztalok körül. Gyomortekergető bűz terjeng, a földön barna, bűzös lé folydogál. És körös-körül emberek állanak meg asszonyok, a nép egyszerű gyermekei, közönséges arcok, cselédek, iparosok - abból a rétegből, mely a kultúremberiség nyolcvan százalékát teszi ki. Hallgatózom, mit beszélnek.

„Milyen kár, hogy meghalt az a gazember! ! Ha élne, most ide lehetne hozni, hogy lássa! Aztán itt, mindjárt le kellene ütni, ízekre szedni, hétszer felakasztani ... kitépni a beleit és a nyakára csavarni..."

Elgondolkodom. Az ám, nem is volna rossz, hiszen igazuk van... S ha igazán megtennék... itt heverne előttünk még egy hulla, a gyilkosé, mindegy - csak egy nyolcadik hulla lenne bizony, amit a többi hét követel magának: s követel számukra, aki még él. S ha a nyolcadik újra követelne egyet? és így tovább - s mindegyik hinné, hogy neki van igaza? fine, nézzétek, hogy szorul ökölbe kezük, mert kiontott vért láttak - vért kell ontani, hogy ismét lecsillapodjanak... aztán megint vért, hogy bosszút álljanak... az idők végezetéig.

A temető kerítése mellett pici csibéket terel kotkodácsolva egy gyöngytyúk. Milyen kedvesek, milyen kicsik, milyen édesek, milyen kevés kis vérük van. Egy gyűszűnyi lehet, beinná a föld, nem venné senki észre, nem folyna szét, nem borítaná vérbe a világot - elaludna, mint a kis sokra, amit a kazalba dobtak, hogy felgyújtsák vele. Jó lenne kiscsibének lenni - azt a kicsi vért talán mégse irigyelné senki.