AZ ESZKIMÓ

(Ez az a bizonyos novella, ami a párizsi Figaróban hetenként háromszor és a magyar napilapok „Regénycsarnok" rovatában, vagy hátul, a hirdetések előtt naponként meg szokott jelenni, hol P. H. N. Romy, hol S. B. Boulanger, hol C. M. Richepin, hol Ny. F. Roux aláírással, minden két hétben Új címmel.)

— Most mondjon ön valamit, báró — mondta Alice, és teniszrakettjével, ezzel a bokorugrós rakettjével könnyedén vállon ütötte Henryt.

— Abban az időben — kezdte könnyedén a colonel, míg cigarettájáról leverte a hamut, s a livrés inas kötést tett letört vállára —, abban az időben az afrikai légióban szolgáltam. Esténként rettentő forróság volt, és néhányan a tisztek közül kiültünk bambusz székeinkre, a loggia elé. Miről beszélhettünk volna, ugyebár, egyébről, mint a kedves, szöszke és barna kicsikékről, akiket ott hagytunk Londonban — szóval, a szép nőkről? Valóban, miről beszélhettünk volna egyébről, egy ilyen marha novella keretében.

Egy este, amint éppen könnyű cigarettjeinket szívtuk a bambuszokon, és bambuszan néztünk magunk elé, futva jött felénk Jingó, az én néger inasom.

— Koba, kobal Ba-ku-ti! Nyis! Nyis! — kiáltott már messziről.

Azonnal tisztában voltam vele, hogy a négereket oroszlán támadta meg. Vállamra csaptam Mannlicheremet, s néhányad magammal nekivágtam a bingófáknak, míg néger kísérőim feeng-szemecskéket szedegettek a tropikus talajról, a magokat kiköpködve.

— Randa! Ran-da novla! — jajveszékelt folytonosan a kísérő néger szolga, az oroszlántól való félelmében.

— Kiírta? Kiírta?

Csakhamar egy tisztásra érkeztünk. Már éppen azon voltam, hogy lekapjam Mannlicheremet, midőn fához támaszkodva, hirtelen csodaszép, egzotikus leányt pillantottam meg. Gazella termete vékony lepellel volt csak borítva, melyen keresztül felségesen domborodott ifjú és karcsú termete, ami remekül és izgatóan hatott ebben a tehetségtelen, marha novellában.

— Ki... i... írta! Ki... i... írta! — nyöszörgött oldalamnál a néger.

Ebben a pillanatban megpillantottam az oroszánt. Hátsó talpain állott, s ugrásra készült. Lekaptam Mannlicheremet, de ekkor, nagy csodálkozásomra, a vad leány elém állt, s villogó szemeivel dacosan nézett rám.

— Nem bántani! Ő lenni az én oroszlánom! Nem megölni Masát! — mondotta rossz angolsággal, de kifogástalan németséggel.

S ekkor, mindnyájunk bámulatára, az oroszlán lefeküdt Masa elé, és két vad talpával simogatni kezdte a leány gyengéd és harmatos térdeit. Masa pedig átölelte az oroszlán bozontos fejét, s szemei úgy villogtak, mint a jaguár szemei éjszaka, ebben az undorító, kis piszkos novellában, jaguár ide, jaguár oda.

Mosolyogva tettem zsebre Mannlicheremét, s udvariasan intettem.

— Ez esetben — mondottam —, ne bántsuk a fiatal hölgy egyetlen védelmezőjét, s térjünk vissza!

S ezzel kifogástalanul meghajtottam magam a vad leány előtt, ki oly mély, szemérmes vadsággal viszonozta tekintetemet, amilyennel csak az ily rohadt, paralitikus novellákban szokták az ember tekintetét viszonozni.

Aznap este halkan kopogtattak bongóm ablakán.

— Ki az? — kérdeztem.

Masa volt!

Ez éjszaka eseményeit fölösleges ecsetelnem.Ecsetelje be a kiszáradt agyvelejét az a disznó író, aki engem kitalált.

— Nos? — kérdezte Maud, a teniszverőt kíváncsian emelve föl.

— Nos — fejezte be a colonel, és leverte az összes cigarettákról a hamut —, másnap reggel, midőn kimentünk, ott találtuk Jingó holttestét küszöbünk előtt. A Masa oroszlánja tépte szét — féltékenységében.

— És az oroszlán?

— Az oroszlán — fejezte be újfent a colonel —, kilógó nyelvvel, döglötten feküdt — beledöglött az undorba, hogy megint csak neki kellett szerepelni ebben a disznó, piszok, kretén novellában, aminek pedig ezúttal „Eszkimó" a címe.