Karinthy Frigyes: Füst Milán

1.

A "Nyugat" egyik izgató és érdekes tehetségű költőjének jellemzése közben beszéltünk legutóbb az arisztokrata lírikusról, aki csak a saját fájdalmát tartja jogosultnak: "a" szomorúságról sohasem beszél: "arisztokrata gőggel veti meg, nem akar tudni róla, hogy az objektív életnek tartozéka". Akik e jellemzést - szuggerálva a nagy szeretet és hódolat hangjától, mellyel ama lírikusról szólottunk - általános esztétizálásnak tekintették s feltették, hogy a kritikus általában a líra fő kellékének, értékismérvének tartja ezt az egocentrikus, arisztokrata világfelfogást: - most talán jobban megértik majd az impresszionista kritika (költészetre alkalmazva egyedül lehetséges) módszertelen módszerét: amikor nagy szeretettel és nagy megértéssel szeretnénk beszélni a "Nyugat"-nak egy másik költőjéről, akit lírakiváltó világfelfogásban szembeállítanánk amazzal.

Füst Milán lírája - éljünk e paradoxonnal - objektív. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapítás, mihelyt észbe vesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lírai versekben szubjektív, tehát primitív szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyúló fűtőanyaga érzelmeinknek - ritka s bátor költészet, mely lírává tudja bontani újra. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy Füst Milán a primitív, szubjektív szemlélettel igen korán végzett: gyötrődő agya nagy erőfeszítéssel csakhamar kikászálódott önmagából, hogy önmagát kívülről, a többi agyak között figyelje: - s az utánakövetkező, lírai korszak már úgy találta ezt az elmét, szemlélő és összehasonlító munkában s így fertőzte meg. Az objektivitásból származott megismerést mélységes szomorúság és kétségbeesés követte. Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: - fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: - s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet út a boldog végtelenbe, hova áhítozunk. S a kínlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kínjukban egymást marják s tépik. skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek másképp, bántaniok kell egymást.

Ó Uram, engem bántanak

- - - - - - - - - - - - - 

Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon

- - - - - - - - - - - - - 

S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok

- - - - - - - - - - - - - - - 

Én más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim -

Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják

Hűs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok

Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?

Füst Milán kivételes lírájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik, hogy minden érzése mögé az anyagi, objektív világról való összes megismerését odakényszerítette. Mihelyt az érzés vagy gondolat megszületik: kínzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés: hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember, a földön, a földön, e régi golyón, mely az űrben lebeg.

... e kis bolygócsillagon...

Minden belső tünethez meghúzza a tér s idő összes lehető koordinátáit, hogy abszolúttá tegye: lelkének munkáját úgy képzelem, hogy valahány lépését vagy mozdulatát nyomon kíséri a gondolat: e mozdulat a végtelen űrnek e s eme pontján történt, a végtelen időnek e s eme pillanatában. Így nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerű perspektívát: kijelölve az abszolút térbe, hol végtelenné s határtalanná növekszik, mint a reflektor fénykúpja, mely egy csillogó kis pontból indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbítjuk irányát a földi síkon túl: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk - talán azért érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja parányi ívét e mozdulatnak úgy rajzolódni az égre, mint üstököst, százezer mértföldes uszállyal.

II.

Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nemigen vannak színei. Plasztikus hatást, perspektívát fénnyel és árnnyal hozunk ki: érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy-egy képet állít elénk, mely mintha szépiával volna festve: a szín, e relatív s felületes tünemény, elenyészik a formák fontossága mellett.

"Szállnak a felhők, s utközbe megállnak

(- Látja a hajnalt aki nem tud aludni -)

Lassan hajnalodik. S két izmos kovács

Súlyos pörölyökkel kezdi üzletét.

- - - - - - - - - - - - -

Ki állandóan figyelt egy csillagot

Egy háztetőn zord érckatona áll

Szembe van a felkelő nappal

S ha lemegy a nap: sötétbe marad."

Komor és tragikus látás: illúziók nélkül való. Talán a fotografáló gép igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt színekké: - s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiával szívében nem lehet a költő impresszionista - mit használnak neki a színfoltok, mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.

E színvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsírosodik nála még a valőr is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.

"A ködben két banya szidott egy részeget

S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér

S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt

S mellette ült a nyájas hold világa."

Íme, még a holdvilág is "ül". Anyaga van, valami súlyos dolog. Szellemek és kísértetek jönnek, de korántsem légies alakok - jó, nehéz szaguk van és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az Ősz perszonifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat eszik. Atyjának kísértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.

"Zughat a szél most távol temetőknek

Nedves sirjai közt - és távoli erdők

Borizü, hűs csurgója bugyogva patakzik

S ballag a kormos dombon a vándor, s bús lelkiben az őszi

Bánat kutja bugyoghat halkan s szüntelenül

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt

Sok zöldszemü vadmacska s nehány vörös ordas

S hol gyors felh aranyoz szüz, hajnali fény

Karcsu égő leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé." -

III.

Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanító és ingerlő versek mögött. Bizonyos azonban az is, hogy Füst Milán élvezése diszpozíciót igényel: "műértőknek" való csemege az effajta delikátesz. Mit tegyünk? "Beteges különcök"-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül egyszerűen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész emberi szemmel és szívvel - szemben a korlátolt és rövidlátó szamarakkal, akik magukat "egészséges és józan" elméknek nevezik. Legyen hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös bogarak a gyűjtő gombostűje körül. De - egészség ide, egészség oda - mégiscsak kimondom szép szelíden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy szidta a "mudernek"-et és nem érzett valami nagyon egyszerű és mély megindulást a szívében, olyat, ami saját rongyos bánatára fordította volna szemét - olvasva Füst Milán bús epitáfiumát:

Ki síromhoz méla dudaszóval eljön

Ki sirkövemre bágyadt gyermeket lerajzol

Az holtomban megérti életem

Az megholt lelkem mélységes és titkos

Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal

Meztelenül megcsókolta tűkrét.