XVI.

...az ötvenes évek hegedőse,

NEGYVENKETTES ZENÉLŐ MORDÁLY

Harctér, 1916.

Egy napon Szindbád arra ébredt régi, mahagoni ágyában, hogy elfelejtette a mályvaszínű dáma nevét, akivel aznap ta­lálkoznia kellett a Normafa alatt.

Ebben az időben Szindbád lelkében nagy változások vol­tak észlelhetők, amikről ő maga is tudott. Valamely hatással lehetett rá bizonyára az a régi könyv, ami fehér nachtkasz-lilján feküdt, s amit az este olvasott, de nem értett.

Igen régi dolgokról volt szó ebben a könyvben, melynek címlapjából egy szép este Szindbád fidibuszt csinált, s így a dátumot nem volt módjában megállapítani. De lehet, hogy már egy vagy két hónap is eltelt azóta, hogy ezt a könyvet va­lami régi levente vagy íródiák megírta: valami gorlicei vagy milyen áttörésről volt benne szó, úgy látszik — és Szindbád az áttört strimflikre gondolt, amit a régi Spenót utcában lá­tott egyszer, a „Gerlicé"-hez címzett fogadóban. Azonfelül va­lami negyvenkettes ágyról is beszélt a szerző, de Szindbád nem tudta eldönteni, hogy látta-e azt az ágyat, azokban a vidéki vendéglőkben, ahol gyakran megfordult, s ahol finom dámák cipellőjéről és parfümjéről álmodozva, sokszor feküdt egyedül és elhagyatva. Ebben az időben Szindbád nem volt jókedvű.

Ebéd után a találka helyett (mivelhogy a mályvaszínű dáma neve még mindig nem jutott eszébe, és mivel restellte volna ezt elárulni) még egyszer megnézte azt a könyvet Szindbád, és vég­leg lemondott róla, hogy eszébe jusson, miről is lehet benne szó.

Különben is Szindbád nem szerette az effajta régi könyve­ket: ő az illatos és patinás jelent szerette, a pillanatok örömeit, egypár barátot, akikkel elbeszélgethetett a napi eseményekről, színésznőkről, Füredről, holdas estékről és krizantémumokról, miket kesztyűs kezek nyújtanak ki a szála vasrostélyán keresz­tül. Éppen azért elhatározta, hogy ma bemegy a New Pilvaxba, egy ábrándos Zerkovitz-gavotte-ot meghallgat, és korán lefekszik.

A barnult asztalok mellett már ott ült a rendes társaság. Degré Alajos, Kuthy, Pákh Albert, Vay Sándor, Vachott Imre, Lakatos László, Balassi Bálint, Molnár Ferenc, Tinódy Lantos Sebestyén Károly és a mindig graciózus, mindig illatos és fi­noman mosolygó Jules Bakti, a „márki", ahogy maguk között nevezték. Régi, nehéz ezüstkanalak csilingeltek finoman a régi csészékben, melyekben a régi, ódon kávé füstölgött — egyesek régi, patinás sonkát ettek tojással. A zenélőóra finom kis hang­ja az „Irigylem a kannibál nőt" kezdetű valcert ismételgette.

Szindbádot felcsillanó szemekkel fogadta a kis társaság. Lakatos László éppen Laborfalvy Zsazsáról áradozott, aki a Teátrumban éppen tegnap alakította egy merész, modern eszmékkel harcoló, aktuális dráma hősnőjét: mindenki iri­gyen hallgatta az előadót, mert köztudomású volt, hogy ver­set írt egy olasz grófnőhöz, amit az illető nem kapott meg, mert a levelet visszaküldték a határról, „Kriegszensur durch-gelesen und rückgesandt" felirással. Senki sem értette a tár­saságban, mit jelent ez: hát már nem lehet olasz grófnőhöz verset írni?

— Ma egy furcsa, régi könyvet olvasék — kezdte el Szind-bád gondolkodva. — Szeretném, ha volna közületek, aki meg­magyarázná nekem, mit jelentenek egyes dolgok, melyeknek érteményét fel nem foghatom, nem lévén járatos a régi kul-túrhistóriában. Valami gorlicei áttörésről van szó, ezt még megértém, mert az áttört strimpfliket kedvelem — ami a drót­akadályokat illeti.

— Ez csak a krinolinszoknya drótja lehet — vetette közbe L. László —, nem tudnám, mire lehetne még a drótot használ­ni ezenkívül.

— Hanem a negyvenkettes ágy, vagy ágyú, az mi lehet? — tűnődött tovább Szindbád.

Ezen hosszan vitatkoztak, mindenki más verzit tudott — egyik gáláns történetet mondott el valamely úri színésznő­ről, akiért a Városmajorban két testőrkapitány duellált. Egy holdas este aztán a régi Rondella körül spinétet ivott holmi szerelmes poéta, szfvére szorítva a dáma csipkés legyezőjét.

Végre Balassi, Molnár F., Sebestyén kezdett beszélni, és elmondta, hogy az ő nagyapja szólt neki valami háborúról, ami nagyon régen volt ezen a vidéken, talán két éve, vagy még több — és hogy akkor ez a negyvenkettes nem is fekvő­hely, hanem mordály volt, fustély, vagy karabély, vagy mi, amit a régi, régi katonák használtak.

— Mordály? — mondta eltűnődve Szindbád — úgy képze­lem, hideg, báli éjszakákon használták, a városon kívül: piros, kopott lakkal volt befestve, csikorgó fogantyúkkal — szőke leányfej volt ráfestve, akvarellben, két kis galambbal — és egy kis ezüstlánc lógott róla, amit, ha meghúztak, a mordály mu­zsikálni kezdett — Ó du lieber Augusztin -

- Zenélő mordály — sóhajtott László merengve —, istenem, milyen szépek voltak ezek a régi dolgok... Istenem... a huszadik század... ezerkilencszáztizenhat... mért nem éltem akkor... mért kell nekem ausgetippelt a negyvenes években élni, köz­vetlenül a szabadságharc után, sré vizaví a Biedermeiertől...

— Igaz... miért kell... — sóhajtották együtt... és kívülről, a Rondella felől bólogatott a visszhang — „hát miért?"