HIMFFY REGÉI

Üljön mellém a kandallóhoz, kedves Praktiker úr, üljön mellém, ábrándos barátom, fel van szítva melege, már minta maga melege, és hallja ím az agg regét Csobáncról, Tátikáról, Keneséről. Hajtsa le hullámos, göndör szakállát, és egyszerű, naiv szemüvegét fordítsa felém. Hallgassuk, mit regél Himffy szelleme a holdas, balatoni éjben.

Ne aludjon el, Praktiker Úr. Mit gondol, én is álmos vagyok — magát is a „Tigristorok" dalárda keltette fel reggel? Engem az keltett fel. A reggeli nyolcassal jött a „Tigristorok" dalárda, szelíd, szőke férfiak, bementek a szálloda étkezőjébe, és nyugodtan, ravaszul leültek, szelíden kávét rendeltek, ó, békés családapák szemre, és derék polgárok. Csak a szakavatott szem vette észre, hogy pislantanak néha össze, szilajul és elszántan, a mutatóujjuk hogy imbolyog rejtelmesen az asztal alatt, mintha egy rejtelmes szál fonná össze egyetlen áramkörbe, s hogy fenik halkan és észrevétlen szelíd, vörhenyes nyakuk mélyén a rettenthetetlen hang-fogakat, amivel mindjárt harapni fognak.

Én akkor aludtam még, édesdeden. Azt álmodtam, hogy kint ringatózom a kék Balatonon, a Balaton hullámzott, és szembe velem volt egy másik csónak, a csónakban ült egy magas, barna ember és csónakázott. Azonnal megismertem: hiszen ez az a halászlegény, aki a hullámzó Balaton tetején csónakázik, és akinek a hálóját a szerencse, ezzel szemben ót viszont a kedvese hagyta el. Nagyon örültem, hogy végre megismerhettem, zavartan mosolyogtam, levettem a kalapomat, és rátettem egy fogasra, ami e percben nyújtotta ki fejét a vízből. Beszélgetni kezdtünk; mondtam, hogy sok szépet hallottam róla; hogy milyen szépen csónakázik a hullámzó Balaton tetején_; kissé fanyarul válaszolt, aszongya, hát mi a fenén csónakázzam, a fenekén nem csónakázhatom, ezen is csak azok a bolond pestiek csudálkozhatnak. Köhögtem, és diszkréten hallgattam a kedveséről, nem akartam tapintatlan lenni, de á maga hozta szóba. Hosszasan kifejtette, hogy igaz ugyan, hogy elhagyta, de azóta már három levelet is írt, szeretne visszajönni; csakhogy őneki nem kell, részint öreg lett azóta, részint meg nem akarja most már elveszteni ezt az állást, ami biztos, az biztos; ő már csak elcsónakázgat itten, elég jól megy még neki, sokat éneklik őt még a fiatalok; gramafonnal is szépen keres; csak. ezek a fiatal költők ne jönnének, akik kezdenek új verseket írni a Balatonról, amikben nem is a kedves hagyta el a halászlegényt, hanem a halászlegény hagyta el a kedvesét, kimegy Párizsba, Alfonz lesz belőle, sok pénzt keres a mozifilmen, és a nők megvesznek tőlük, pfuj, ez a Psylander: ez is egy szép kis halászlegény. Aztán beszélt még a Tihanyi Visszhangról is, akivel gyakran vannak együtt, iszogatnak; hát annak bizony rossz sora van, vénségére megsiketült. Hé, Tihanyi bácsi — kiabált hangosan és hozzátette — na látja, nem hallja, nem hallja a nyavalyás —, hé, hé, Tihanyi bácsi, h6, hó — és a halászlegény ordított, majd megkékült, de ezt már nem álmodtam végig. Rettenetes bömbölésre ébredtem, félálomban még azt hittem, a halászlegény bömböl a Tihanyi bácsiért. De nem, nem erre ébredtem fel, hanem arra, hogy a „Tigristorok" dalárda minden átmenet nélkül működni kezdett: az „Aludj, aludj, szegény pacsirta, aludj, aludj, szép álmokat..." kezdetű dalt énekelték, mire a környék összes pacsirtái rémülten riadtak fel álmukból és elrepültek. Vajha én is repülhettem volna velük, nem kellett volna végighallgatni a „Csendesen, csak csendesen.. ." kezdetű népdalt; attól félek, ezt énekelte .a „Tigristorok" a Tihanyi bácsinak is, attól siketült meg. De aztán valami igen szép következett: Petőfi „Mi volt nekem a szerelem?" című dalát énekelte háromszáz tigristorok egyszerre; csodálkoznom kellett, milyen egyformák az emberek, Íme, háromszáz férfi egy rakáson, és mindegyiknek ugyanaz volt a szerelem, amint azt testületileg bejelentették.

Hjaja, bizony, Praktiker úr, de nem erről akartam beszélni, hanem agg Csobáncról akartam magának egy agg regét mondani: szó van benne a balatoni sellőről, akit maga ismert, Praktiker úr, 6 nagyon jól ismeri őt, három hét előtt érkezett ide a déli tizenkettessel, és lefoglalta a harminckettes kabint, mellettem, és dalolt, dalolt, magának dalolt a fülébe, Praktiker úr, egy égszínkék, hullámzó, holdvilágos slafrokról dalolt, amit íme, mégis elfelejtettek, pedig látja, Praktiker úr, itt nem lehet anélkül élni, Praktiker úr, maga figyelmetlen és gonosz lelkű férj.

Maga siet, Praktiker úr? Na, majd legközelebb elmesélem.