SZÉP ERNŐ
KUCSÉBERKOSÁR

E hevenyészett és szaporán, pongyolán odadobott kis kedvességek a kritikust is holmi kapkodó pongyolaságra szuggerálják, mikor röviden és sietve, (mint ahogy egy eltűnő és mozgó alakot vagy fejet rajzolunk le, nehány vonásban, kapkodva) röviden és elnagyolva kritikai képet szeretne adni róla: mit jelentenek e kedves és igénytelen írások, miért kedvesek és miért igénytelenek s ami Szép Ernő híveinek érdekesebb: mennyiben járulnak hozzá ahhoz a képhez, amit az ő írói egyéniségéről fogalmaztunk. Képek, vonalak, apró vázlatok ezek, amiket az újságíró — aki egyébiránt lírai költő hajlandóság szerint —, az újságíró kihasznált: „Hírcikk"-re volt szükség a hírek előtt; kedves és finom műfaj. A lírai költő, aki foglalkozás szerint újságíró, mint lírai költő jóízlésű és kitűnő érzékű ember: igen jól tudja, mit szeretne ő csinálni és hogy az, amit ő csinálni szeretne, az nem újságírás. Ellenben itt van a hírcikk, amit meg kell írni. A lélek henye és tarka hangulatokkal tele nyújtózkodik és mindent betölt: az agy pedig kínosan dolgozik s szabadulni akar, hogy valami objektívet, kívülállót találjon, ami mást érdekel. S egyszerre megnyugtat s kibékít s harmóniával tölt el egy ötlet: miért ne éppen ezt? miért ne érdekelne éppen ez? Maguk a hangulatok, melyektől szabadulni szeretnénk, hogy írni tudjunk. Ez minket is érdekel, s csupa szeretet és megértés minden szó, amivel jellemezzük. Mihelyt lemondunk róla, hogy témánk legyen, abban a percben ezer téma adódik magától: futva és játszi könnyelműséggel jegyezzük le az elszabadult képeket s gondolatokat, melyek mint esti lepkék rajzanak egy felvilant impresszió lámpása körül. S a költő most megírja hírcikknek legbelső érzését: versek és filozófiák drága anyagából csinál színpadra való kulissza-bútort, egy napra való cifraságot. Mit tegyen: e drága anyagból neki rengeteg van, s amaz olcsóból s értéktelenből, mely vásári holmikra szolgál, alig. Képzeljünk egy embert, akit, mondjuk Kaliforniában, bezártunk egy termésarany bányába, hogy ott pusztuljon: s ő bútorokat s szerszámokat farag magának: asztalt és konyhaszéket és gyúródeszkát, csupa aranyból, és sárkefét is, aranyból és aranyból fogpiszkálót és légycsapót, bár tudja, hogy fogpiszkálóra nem is alkalmas az arany. De mit tegyen, nincs egyebe. Semmi egyebe nincs: szegény, szegény koldus, csupa aranya van. Szegény, szegény lírikus, lírája van csak, semmi más.

Ami tehát érték a' Kucséberkosár tarka lim-lomjaiban: nem maguk a tárgyak, hanem az anyag, melyből készülnek. Sajátságos és ritka diszpozíció az, mi ez anyagot termeli — hajlandóság egy ritka világszemléletre, melyet lírai kritikának nevezek. S mely abból áll, hogy minden ránk ható dolog egyetlen oldalról s egyetlen szempontból nyerjen életet és érdeket: abból, ahogyan külön és összehasonlíthatatlan életünkkel összefügg. Hogy ne az érdekeljen: mit jelent e tárgy, e dolog, e kép, e gondolat, hanem az: mit jelent nekem s kapcsolatban velem és életemmel s hogy tudom magamba ölelni s szerves egésszé oldani magammal E meddő és nagyszerű igyekvés ad egyéni meleget Szép Ernő legapróbb írásának is. A Kucséberkosár kedves és meleg olvasmány.

Aurora, 1911. 16-17. sz. 397-398.