ŐSTEHETSÉG

Látogatás a kiállításon

Azért az ember végre ideges lesz.

Mármint az ilyen magam fajta ember, aki küzdelmes élete folyamán jóegynéhányszor hallja önmagával kapcsolatban, hogy aszongya, így tehetség, úgy tehetség, micsoda tehetség, kérem, ekkora tehetség, kérem; és mégis ... na, egyszóval, hiszen nem akarok én dicsekedni, ebből az alkalomból, különben se voltam megelégedve a tehetség minősítésével, amit rám fogtak, humorista tehetségnek skatulyázva el, ami ellen hiába harcoltam, legalább ezer humoreszket alkotván, annak a bebizonyítására, hogy nem vagyok humorista (ez lesz az ezeregyedik, Isten segítségével). Különben is, mit jelent ez a szó, hogy „tehetség?" A közepén bújkáló, feltételes belső képzővel, ezzel a „het"-tel igazán nem látnak többet benne, mint effélét: ez az ember tehetséges, vagyis „tehetne" valamit, ha akarna vagy tudna.

De már belenyugodtam volna azért.

Egy-két éve azonban felbukkant egy új szó, amire eleinte nem hederítettem, később mégiscsak nyugtalanná tett, átment a köztudatba, és bizonyos nyomatékot kapott, amiről úgy érzem, ellenem irányul, engem akar elnyomni.

Aszongya: őstehetség.

Kitűnő kollégám, Bálint Jenő, egy csomó egyszerű parasztembert szedett össze, akik képeket festettek, szobrokat faragtak, ezeket kiállította, nagy sikere volt, s az „őstehetség" fogalma fémjelzést kapott.

Őstehetség! Őstehetség!

Minden rendben volna, de mit akarnak ezzel

mondani?

Őstehetség!

Hogyhogy őstehetség? És miben különbözik ez a tehetség más, rendes tehetségektől?

Eleinte azt hittem, az ősök tehetségéről van szó, őseink tehetségéről, mondjuk, ha valaki azzal dicsekedhet, hogy Shakespeare vagy Leonardo da Vinci vagy Mendelssohn családjából származik, az elmondhatja, hogy az én őseim közt nagy tehetségek voltak.

De aztán kiderült, hogy nem erről van szó, hanem egy megkülönböztetésről, amely kiemeli, sőt az a gyanúm, fölébe helyezi a magam fajta tehetségeknek azokat a tehetségeket, akiknek a tehetsége egyszerre bukkant fel, minden előképzettség és gyakorlat nélkül.

Mondjuk ki kereken, őstehetségnek az számít, aki semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy tehetséges. Legjobb, ha írni s olvasni se tud.

Ez a hozzáértők szerint valami nagy érdem, mert ezeknél egészen biztos, hogy a tehetségüket nem egyébkénti műveltségükből vagy szorgalmuk-vagy tanulásukból szerezték, hanem egész biztosan megvolt bennük, ezzel jöttek a világra. Úgy van ez valahogy, mint egy életfogytiglani börtönre ítélt rabbal, aki Vácott ül a cellában — ezt igazán nem lehet meggyanúsítani, hogy ő követte el a betörést tegnap éjjel a Retek utcában. Minden gyanún felül áll, alapjában véve ő a legtisztességesebb, leghozzáférhetetlenebb jellemű ember.

Ebben azonban az is benne van, az a gyanúsítás, hogy aki nem őstehetség, annak a tehetségéről sose lehet tudni, igazi, echt, megbízható, eredeti, vele született, majdhogy azt nem mondtam: kóser tehetség-e.

Vagyis, magyarul beszélve, az a feltevés, hogy én például, aki nem vagyok őstehetség, én loptam a tehetségemet. Vagy legjobb esetben, találtam valahol, valaki otthagyta a padon, én felvettem, nem jelentettem be a rendőrségen vagy az Akadémián (ahol pedig nagyon keresték), hanem megtartottam magamnak.

És különben is, mi vagyok én, szemben az ő tehetségükkel?

Új tehetség? Szerzett tehetség? Ivadék-tehetség? Lopott-tehetség? Vagy mi a csuda?

Mindezen aggályokra választ kapni elmentem az „Őstehetségek" Erzsébet téri állandó kiállítására.

Bálint Jenő nagyon kedvesen és udvariasan fogadott, egyáltalán nem éreztette velem, hogy csak egy közönséges tehetség vagyok, nem őstehetség. És rögtön bemutatta a képeket és szobrokat, az őstehetségek alkotásait, sőt két darab eredeti őstehetséget is bemutatott, akik éppen kéznél voltak.

Mindjárt magyarázni is kezdte az alkotásokat. Amíg magyarázott, addig persze nem tudtam figyelni a képekre, mert rá kellett figyelni — de később elhívták egy percre, üzleti ügyben, akkor gyorsan körülnéztem.

Öt vagy hat nagyszerű festményt láttam meg rögtön. Oravecz Imre festette őket, gyönyörű, havas falusi tájak, szelíd és nemes tónusban, figurákkal, ködös és sejtelmes, csaknem átszellemült tehenekkel. Ezek a képek nagyon tetszettek nekem, meg a Győri Elek képei is, de mindjárt gyanús volt nekem a dolog, ezek nem lehetnek igazi őstehetségek, hiszen ezek sok mindent tudnak, például festeni egészen biztosan tudnak, különösen Győri, aki Breughelre emlékeztet.

Hát ki is derült, hogy igazam volt, mert jött vissza Bálint, és elráncigált a képek elől, ez _semmi, aszongya, ide nézzen a szerkesztő úr, és megállt velem a Süli András képe előtt.

Hát ez már igen. Erről rögtön láttam, hogy őstehetség, ez nem lehet más.

Nem tudom, milyennek nevezzem azt a zöldet, amivel a vászon tele van mázolva, sárgászöldnek vagy hidegzöldnek vagy világoszöldnek — legszívesebben gyanús-zöldnek nevezném. Ebben a spenótszínű zöldben (nem szeretem a spenótot, de ez nem kritika, csak magánvélemény), röviden, ebben a spenótban két halvány valami úszkál, amit első percben rántott zsemlyének gondoltam, de aztán kiderült, hogy fejük van, sőt lábuk és szoknyájuk is: a rántott zsemlye, ha akarom, két menyecske, aki kézen fogva sétál vagy áll vagy ül vagy fekszik a mezőn — szerintem leginkábbis fekszik, mert azokkal a merev lábakkal és kezekkel és derekakkal se jönni, se állni, se ülni nem lehet.

— Na, mit szól? — mondta diadallal Bálint mester.

— Remek — mondtam gyorsan. — Csak izé .. egy kicsit izé... kicsit gyakorlatlan...

— Hiszen ez az! Ez az ember semmit se tud, semmit se látott, semmit se tanult, nem ismeri a ceruzát, a festéket, nem tud bánni velük, se komponálni, se ábrázolni nem tud—de ami mögötte van.

Mikor egy pillanatra elfordult, gyorsan felemeltem a képet — de nem volt mögötte semmi, csak a puszta fal.

Oravecz barátomat, a szép téli képek alkotóját félrehívtam, és megkérdeztem tőle, neki is tetszik-e ez a Süli-dolog?

Azt felelte, kérem, ez valami nagyszerű lehet, egész biztosan a legmagasabb művészet ez, onnan gondolom, mert én, aki őstehetség vagyok, egyáltalán nem értem, mi ebben a művészet — márpedig én, mint őstehetség, természetesen nem értem a magas művészetet.

Más szóval, én alszom, kérem, ne tessék most zavarni.

Vagyis nekem ez a kép nem tetszik, és örülök, hogy nem tetszik, mert ha tetszene, akkor értenék ozzá, és akkor nem lehetnék őstehetség.

De azért ezennel bejelentem, hogy legközelebb n is fellépek őstehetségnek.

Következő cikkemet, igen tisztelt szerkesztő ram, a hasammal fogom kigondolni, és a lábam-al fogom leírni — nem azokkal a begyakorlott s hozzáértő, tehát kisebb értékű testrészekkel, mikkel eddig csináltam.

Kérek fizetésemelést.