VII.

Quintus, a régi jó világ bölcse,

HÁT PERSZE, HOGY PERSZE

Hát persze hogy háború van. Ezen aztán lehet okoskodni, meg nem okoskodni, okosodni csak úgy lehet belőle, könyörgöm alázatosan, hogy az ember egy kicsit elészedi a ládafiából a télire eltett jobbik eszét, és megforgatja.

Mert hogy is van csak, ha van valahogyan. (És nem „valamiképpen", mint ahogy mostanában írják sokan, de rosszul, merthogy nem magyarul van az valamiképpen.)

Úgy van az, hogy mondják ezt is meg azt is — meg nyife-regnek sokat kultúráról meg civilizációról meg humanizmusról, amik igen bizony szép szavak a vocabuláriomban, de én bizony egyet se ettem még belőlük früstökre, mivelhogy nincsenek is, csak a vocabulériomban.

Hanem töltött káposztát meg túrós galuskát ettem bizony; tisztelettel legyen mondva (és ne úgy, hogy „metélt", mert mifelénk egyebet metélnek, nemhogy galuskát) — meg olyat is ettem már, hogy a kocsmában összeakaszkodott két legény —, oszt ha az egyik bicskát rántott, bizony, hogy igazat adtam a másiknak, ha nem ült le civilizációról beszélni meg humanizmusról, hanem belenyúlt a csizmaszárába azonképpen ő is.

Azért hát a nagy csizmaszárbanyúlás idején, ebben a mi szépséges háborúnkban amondó volnék (és nem „úgy vélem"), hogy ilyenkor, ha kiben fiatal vér van, olyan, mint bennünk volt anno ekkormegekkor: nem a lajbigombtól kérdi — menjek-e, vagy ne menjek? Ez már aztán nevelés dolga, csakhogy nálunk fránya idegenek nevelték a fiatalságot, mindenféle náció, csak a magáé nem. Holottan nem könyvből tanul az ember, meg a tyúk se tojik vargabetűt.

Mindezeket pedig azért mondom, abból az alkalmatosságból, hogy hallom, nyolcvanezer ember esett el odafönt, abba az istentelen nevű faluba, vagy mellette — hogy a jótét lélek akárhová tegye, nem tudom kimondani a sok mássalhangzóját. Aztán hallom a sopánkodást, hogy ennyi fiatal élet, ennyi fiatal élet.

Nem is beszélek arról, hogy nem úgy mondja a magyar ember, hogy fiatal élet — merhogy az élet nem fiatal, csak az ember lehet fiatal. De hát ezt már megtanultuk az ángliustól, ezt az impresszionizmust, vagy hogy nevezik — bár ne neveznék sehogyan se. Arról beszélnék tisztelettel, hogy az ember mégse vénasszony, vagy mi. Ha én, megkövetem szépen, abba fáradok, hogy képen törüljek valakit, aki nem akarja megérteni, hogy a pofám nem országútja — akkor nem nézhetem, hogy a sörtés szakállába esetleg fölkarcolom a tenyeremet. Azért hát utálom én az ilyen gyáva érzelgést. Így csak azok a fráncos ficsúrok beszélnek, akiket még mindétig látok itthon, meg utcán, meg gyárakban — hogy mi a csudát csinálnak, nem veszem észbe! Én csak türelmes ember vagyok, meg valamit a szociológiához is konyítok — de azt már mégsem veszi be a gyomrom (pedig elég jól szuperál még, hála istennek, nem úgy, mint a mai fiataloknál), hogy két éve figyelek már néhány urat itten a Józsefvárosban — két éve napról napra látom őket, és onnan tudom, hogy még nem mentek el a frontra! Pedig erős, egészséges emberek, akárcsak jómagam. No, mondok, civilizáció ide meg oda — de azért mégiscsak jó volna egy kis szelíd sistergő istennyila az ilyenbe. Nem ártana még egy kis seprés, egy kis tisztítás.

Az én időmben, tudja isten, nem volt meg a fiatalságban ez a nagy sopánkodó hajlandóság. Igaz, hogy nem ismertük a sok izmust se, de köszönöm kérdésüket, csak megvoltunk nélkülük. Mikor nyolcvanötben az a nagy hadgyakorlat volt — sokan emlékeznek még rá —, e sorok szerény írója is katona volt éppen, vagy mi. De igazi katona pediglen, nem afféle. Hát akkor is előfordult egyszer-kétszer egy meg más. Egyszer mellettem kólintott főbe egy részeg baka egy szegény cigányt, de úgy, hogy majdnem rosszul lett. Mondhatom, hogy nem kaptam kólikát az ijedtségtől.

Egy kicsit hozzánk kellene iskolába járni ezeknek, talántán. Majd akkor nem olvasnánk annyi francia meg ánglius nyavalygást, a kutyaságát neki, hogy ágyútöltelék, meg mi. Ágyútöltelék — nem is magyar szó az, nem igaz magyar ember szájából való. Mert ha azt mondom, hogy ágyútöltelék (ha jól veszem ki, azokat a katonákat érti alatta, akiket beledobnak halomra az ágyú torkába), hát nekem töltött káposzta jut az eszembe, onnan tudom, hogy nem jól vág a szó. Magyarul inkább így lehetne mondani: ágyúeleség, mert a „töltelék" szó szolgai fordítás. De hát ezeket a mai fiatalokat hiába tanítom húsz éve magyar beszédre, nincs hozzávaló erkölcsi erejük. Egy kis pusztító vihar kellene ide, hogy elfújja az effajta szavakat.

Hát persze hogy persze hogy persze.